A legtöbb embert annyira fájdalmasan érinti az élet puszta esetlegessége, hogy boldogan hisz valamiféle kozmikus elrendezettségben. Engem soha nem vonzott ez a lehetőség. A véletlenszerűség vagy a természet közömbössége soha nem nyugtalanított. Miért olyan nagy borzalom az emberek számára a véletlen? Miért kellene mást látnunk benne, mint puszta véletlent?

Ha két ember be van zárva egy bizalmas kapcsolatba - vagy egy olyan kapcsolatba, amely megpróbál bizalmas lenni -, mindenről beszélnek egymással, ha nem szavakkal, akkor a tudattalan szintjén.

A legtöbb hagyományos terápiának alapvető hibája a terapeuta és a páciens közötti kapcsolat őszintétlensége.

A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.

Egy katartikus műalkotás, egy prédikáció, egy személyes krízis, egy veszteség: számtalan élmény idézheti emlékezetünkbe, hogy legtitkosabb kívánságaink - az örök ifjúság és szerelem, a siker, a halhatatlanság - soha nem teljesülhetnek.

Négy kiemelkedő adottság létezik: a saját halálnak és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme. Bármennyire kegyetlennek tűnjék is ez a négy adottság, mindegyikben megbújik a remény és a megváltás csírája.

Az elmúlás tényéhez alkalmazkodni kell, s az ember végtelen találékonysággal terveli ki a tagadás, netán a menekülés különböző útvonalait. Gyermekkorunkban a szülői vigasz, illetve a világi és vallásos hitrendszerek segítségével tagadjuk a halált; később megszemélyesítjük, valós alakká, szörnyeteggé, démonná tesszük. Elvégre ha a halál egy bennünket üldöző démon alakját ölti magára, akár ki is térhetünk előle; és bármilyen rettenetes is ez a halált hozó szörnyeteg, az igazságnál - miszerint saját halálunk csíráit önmagunkban hordozzuk - mégsem borzasztóbb.

Felnőttként megtanultuk kiiktatni gondolatainkból az elmúlást; igyekszünk elterelni a figyelmünket; pozitív fogalmakat kapcsolunk hozzá ("eltávozás", "hazatérés", egyesülés Istennel, végső béke); mítoszokba kapaszkodva tagadjuk; maradandót alkotva halhatatlanságra törekszünk, gyermekeink képében kivetítjük magunkat a jövőbe, vagy olyan vallást követünk, amely lelki újjászületést ígér.

Tudjuk, hogy a halál létezik, azaz elméletileg tisztában vagyunk a tényekkel, de az ember - illetve az elmének az a része, amely tudat alatt a megsemmisítő szorongástól véd - leválasztja, elkülöníti magától az elmúláshoz kapcsol rettegést. Ez az elkülönítés nem tudatos, számunkra láthatatlan, ám létezéséről meggyőződhetünk azokban a ritka esetekben, amikor a haláltagadó gépezet kudarcot vall, és a halálfélelem teljes erővel felszínre tör.

Lehet, hogy megbotlunk, lehet, hogy megbetegszünk, lehet, hogy meglegyint bennünket a halál szele, mégis, meggyőződéssel valljuk, hogy valahol a háttérben ott áll egy homályba burkolózó, mindenható őrangyal, aki a megfelelő pillanatban közbelép.

Az ember vagy hősies öntudattal bizonygatja saját egyediségét, vagy egy felsőbbrendű hatalommal való egyesülésben keres menedéket: azaz kiemelkedik vagy elmerül, elkülönül vagy betagozódik. Az ember vagy saját anyjává és apjává válik, vagy örök gyerek marad.

A szabadság azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk döntéseinkért, tetteinkért, saját életünkért.

A szabadság nem csak azt követeli meg tőlünk, hogy felelősséget vállaljunk választásainkért, azt is leszögezi, hogy a változáshoz szándék is szükséges.

A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.

A magány elől menekülő ember tönkreteheti a másokhoz fűződő kapcsolatait. Számos barátság vagy házasság ért véget azért, mert őszinte törődés és egymásra figyelés helyett az egyik fél pajzsként használta a másikat a magány ellen.