Óvakodjunk a másikhoz való szenvedélyes, kizárólagos ragaszkodástól - nem a tiszta szerelem bizonyítéka az, bár sokan úgy hiszik. Az ilyen önmagába forduló, kizárólagos szerelem - mely önmagából táplálkozik, és képtelen adni vagy a másikra figyelni - végül mindig önmaga végzete lesz.

A szerelem nem pusztán a szenvedély szikrája két ember között; óriási különbség van a szerelembe esés pillanata és a szerelmes állapot fenntartása között. A szerelem valójában életforma, az "adás", és nem a "szerelmessé válás" művészete; tágabb, társas üzemmódot igénylő, és nem egyetlen személyre szabott műfaj.

Ha a halál elkerülhetetlen, és minden tettünk, teljes naprendszerünk megsemmisül egyszer, ha a világ ennyire esetleges (akár máshogy is alakulhatott volna az élet), ha a világot és benne az embert mi magunk teremtjük, akkor az életnek milyen önmagán túlmutató értelme lehet?

A világ legjobb teniszjátékosai napi öt órát gyakorolnak, hogy tökéletesítsék játékukat. A zen mesterek szüntelenül elméjük lecsendesítésére törekszenek, a balerina az egyensúlyérzékét fejleszti, a pap állandó lelkigyakorlatot végez. Minden hivatás végtelen lehetőség a tökéletesség elérésére.

A valóság pusztán illúzió, és a legjobb esetben sem más, mint az adott helyzet szereplőinek megegyezésén alapuló észlelet demokratizálása.

Képzeljünk el két elmét, amint szorosan egymáshoz tapad, és úgy osztozik a felmerülő képeken, ahogy a papucsállatka sejtmagja osztódik: valóban páratlan egyesülés lenne ez. Néhány évezred múlva talán lehetségessé válik az ilyen összeolvadás - az elszigeteltség utolsó megpróbáltatása, végső csapás a magányra. Ma azonban még félelmetes akadályok állnak az elmék egyesülése előtt.

Az élet értelmének kérdése, ahogy Buddha tanította, nem tanítható. Fejest kell ugrani az élet folyójába, és hagyni a kérdést elsodródni.

A választások kizárják egymást - ez nehezíti meg annyira a döntéshozatalt. Minden igenhez tartozik egy nem. Minden döntésnek ára van, hiszen a többi lehetőségről le kell mondanunk.

Az ember olyan lény, aki mindenben értelmet keres, de szerencsétlenségére egy értelem nélküli világba vetette a sors.

A múltat lezárt kerek történetnek véljük, kőbe vésett, felejthetetlen emlékek tárházának. Milyen makacsul kapaszkodunk e bizonyosságba!

Sokan azért félnek az önfeltárástól, mert azt hiszik, van bennük valami eredendően elfogadhatatlan, visszataszító és megbocsáthatatlan. Így amikor teljes egészében feltárják magukat, és mégis elfogadással találkoznak, komoly segítséghez jutnak.

A halálfélelem mindig ott bujkál a felszín alatt. A halál gondolata egész életünkben kísért minket, ezért védőfalakat építünk - többnyire a tagadásra alapozva -, hogy megbirkózzunk a láthatatlan fenyegetéssel. Mégsem tudunk szabadulni tőle.

A gyerekeket intenzíven foglalkoztatja a halál, és a személyiségfejlődés egyik legfontosabb állomása a halálfélelemmel való szembenézés.

Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében a nagy inkvizítor kijelenti, hogy három erő van csupán a földön, mely az embereket képes örökre legyőzni és rabul ejteni: "a csoda, a titok és a tekintély". A gyógyítók a történelem folyamán tudták ezt, és titkok fátylába burkolták gyógyítási módszereiket. A sámánok képzését és praktikáit misztikus homály fedte, a nyugati orvosok évszázadok óta megkülönböztető öltözéket viselnek, hogy tiszteletet ébresszenek a betegben, és fokozzák a placebohatást: fehér köpenyt hordanak, cirkadalmas diplomákat aggatnak a rendelő falára, érthetetlen latin nyelven irkálják receptjeiket.

Becsüld meg magad! Milyen ritkán látjuk hasznát ennek a prédikációnak. Azt, amink van és amit megtehetünk, általában kiszorítja a tudatunkból az, amink nincs és amit nem tehetünk meg. Ha az egyén számol halála lehetőségével, eljut arra a szintre, hogy értékelje és hálás legyen a lét számtalan csodálatos adományáért.