A múltat nem lehet jelenné tenni; soha nem tudhatjuk meg, hogy mik nem vagyunk. Pedig ugyanaz a fátyol fedi a múltat, a jelent és a jövőt.

Még a legkisebb kútnak is megvan az a haszna, hogy ha belenézünk, észrevesszük, hogy a föld nem kontinens, hanem sziget.

A szabadságvesztésben nem nagy különbség, hogy egy tanyára vagyunk-é bezárva, vagy a megyei börtönbe.

Megkérdezték egy bölcstől: - A sok híres fa közül, amelyet a Magasságos Isten sudárnak s terebélyesnek teremtett, egyetlenegyet sem neveznek azadnak, vagyis szabadnak, csupán a ciprust, mely gyümölcsöt nem terem. Milyen titok van ebben elrejtve? - És a bölcs ekképpen válaszolt: - Mindegyik fának megvan a maga termése és a maga kijelölt évszaka, amelyben zöldell és virágzik, más évszakban ellenben hervad és kiszárad. A ciprus azonban nincsen alávetve e váltakozásnak, mert minden évszakban egyforma üde zöld; s ilyen természetű az azad, a vallásban szabad ember is.

Mind csupán egy matematikai ponthoz viszonyítva vagyunk bölcsek, mint ahogyan a hajós vagy a szökött rabszolga a sarkcsillagra függeszti szemét; de ez elegendő irányítás egész életünkre. Talán nem érünk révbe kiszámítható időn belül, de mindenesetre megmaradunk a helyes irányban.

A rossz, mit ember tesz, túléli őt.

Egyszer arra vetemedtem, hogy megöltem egy mormotát, amely babföldemet pusztította - vagyis segítettem lelkének, hogy előbbre jusson vándorútján, ahogy a keleti ember mondaná.

Hogy az ember élete java részét pénzkereséssel töltse, csak azért, hogy hátralevő s kevésbé értékes részében kétes szabadságot élvezhessen: erről eszembe jut az angol, aki Indiába ment, hogy vagyont szerezzen, aztán visszamehessen Angliába, és költő gyanánt élhessen. Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába?

Úgy tetszik, mintha legfőbb célunk az volna, hogy minél gyorsabban beszéljünk, s nem az, hogy minél értelmesebben.

Végső soron az ember mindig csak azt találja el, amit célba vesz. Ezért úgy kellene, hogy minél magasabbra tűzze a célt - még ha eleve kudarcra van is ítélve.

Minden nemzedék kineveti a régi divatot, de vallásos áhítattal követi az újat.

Egy farmer azt mondja nekem: „Nem élhet csupán növényi táplálékkal, mert abban nincsen semmi, amiből a csont fölépülhet"; ezért napja egy részét szinte vallásos áhítattal annak szenteli, hogy szervezetét ellássa a csontok fölépítéséhez szükséges nyersanyaggal, s miközben ekképpen oktat, egész idő alatt ökrei mögött lépked, akik növényi táplálékból épült csontjaikkal vígan húzzák előre őt magát meg súlyos ekéjét.

Amit ma mindenki igaznak szajkóz, vagy hallgatagon elfogad igaznak, arról holnap kitudódhat, hogy hamis, nem egyéb, mint csupán a közvélemény füstje, melyről valaki azt hitte, igazi felhő, melyből termékenyítő eső hullik majd földjeinkre.

A közvélemény gyenge zsarnok a magunk véleményéhez hasonlítva.

Néha eszembe jut, hogy vajon miért vagyunk olyan felületesek - mert szinte már ennek kell mondanom! -, hogy annyit foglalkozunk a felháborító, ám tőlünk valamelyest idegen néger rabszolgaság kérdésével, amikor északon és délen egyaránt annyi nálunk a rafinált és kegyetlen rabszolgatartó. Rossz, ha valakinek déli hajcsára van, még rosszabb, ha az északi államokból való; de a legrosszabb, ha magad vagy a magad hajcsára!