Beletörődöm,
hogy bele ne törjek.
(A
hős csak öl és hal.)

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.

Föl sem ismernék
a rólad készült képek,
ha látnák egymást.

Szórakozottan
másvalaki arcával
mosolyodtam el.

Együgyűen, mint
egy kislány. Mint egy vihar.
Mint egy "nem-tudom".

Hogyan adhatnék
választ, mikor a kérdést
is csak keresem?

Két bánatom van:
egyik, hogy meg kell halnom;
másik, hogy addig élnem kell.
Két örömöm van:
egyik, hogy meghalhatok;
másik, hogy addig élhetek.

Mindegy, hogy honnan.
Mindegy, hogy hová. Mindegy,
hogy mégy-e. Figyelj.

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
- még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

Remélem: igen?
Remélem: nem?
- Tudom: úgy lesz
jó, ahogyan lesz.

Legtöbbnyire szebb
be- és kicsomagolni,
mint élni vele.

Én nem tudom, hogyan kell.
Bármit. A "dolgokat".
Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer)
- de, hogy is mondjam? n e m: nekem.
Hangszer ne legyen büszke a zenére.

Apránként vesszük,
mit másnak csak egyszerre
adhatunk oda.

Noét se nagyon
szerethették, akik nem
ácsoltak bárkát.

Én kevesekhez
tartozom - de legalább
keveseknek is.