Te vagy a szeretet bennem, és te tanítasz a szeretetre bennem. Az igaz, őszinte, önzetlen szeretetre. És ezt a leckét meg akarom tanulni. Mert tudnom kell. Tudnom kell szeretni. Mert akarok szeretni. Akarlak szeretni. Ahogyan neked jó. S így lesz jó nekem is.

Tegnap megláttam a csodát... Amit már hányszor szerettem volna szavakba önteni, elmondani. Hogy milyen. Hogy mit jelent. És most megláttam. Milyen egyszerű volt, milyen könnyen elmesélhetem. Mert ott volt ő velünk. Belőlünk, bennünk született. És ott láttam mosolyodban, nevetésedben, ott volt minden mozdulatodban, a felszabadultság élményében, az együtt megélt pillanatokban. És szép volt. Mindennél szebb. Mert te voltál. Mert te lettél maga a Csoda.

Ugye, gyönyörű? A tűz, ami lobog benne. Ahogy ropognak az izzó fák, ahogy pattog a parázs. Ahogy ülünk itt ketten, szótlanul, a lángok fényében. Ahogy átölellek, s te pontosan tudod, mit mondok ebben az ölelésben. Ahogy ez a tűz, ahogy ez a meleg, ahogy ez az érzés beszél helyettem... helyetted. És mi ülünk. Ketten egy kandalló előtt. A szívünk előtt.

Van a napkelte... a lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös... mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...
Létezik ilyen napkelte.

Mesélsz... és én hallgatlak. Boldogan. Mert ez a mese csodálatos. Mert ez a mese igaz. Mert ez a mese kettőnké. Mert ebben a mesében mindent meghallok. Mindent, amit szavakkal nem mondasz el. Mindent, ami a szavakon túl van. És én hallom ezt a mesét. A legszebbet. Amit a szemeiddel mesélsz. Amit a szemeimmel hallgatok.
Kettőnk csendjében.

Kincseket mutatnak... felbecsülhetetlen értékű tárgyakat. Nagyon szépek. A történelem darabjai, a múlt felidézői. Elképzelem, amikor ezek a tárgyak nem vitrinben álltak, hanem a hétköznapi élet kiegészítői voltak. Ma pedig felbecsülhetetlen értékű kincsek. Nézem őket, lenyűgöznek. Szép kincsek. De a legszebb kincs nem a szemem előtt van. Nem vitrinben. A legszebb, legdrágább kincs a szívemben van. Életem legértékesebb, legszebb része. A szívemben. Ott őrzöm. Őrizlek. Téged.

A legszebb kilátás szívem ablakából nyílik, amelyen keresztül látom egy csodás tó végtelenségét, az alattunk tovatűnő folyó erejét, egy szelíden nyíló rózsa pirosát, egy csodás vers megható sorait... a világ végtelen szépségét.
Téged.

Elvesztette... a cipőjét. Mert sietett, mert menekült. Előled. És önmaga elől. De közben elveszített valamit. A cipőjét. Az üvegcipőt. Amit te megtaláltál. És ami pontosan illeszkedik a lábához. De te ennél többet találtál. Mert nem a cipőjét találtad meg. Hanem a lelkét. Ami pontosan illeszkedik.
A lelkedhez.

Tökéletes nap...
Mert annyi jó dolog történt. Élmények. Találkozások. Beszélgetések. Új dolgok. És élvezem. Jól érzem magam. De mégsem ezektől tökéletes. A nap legszebb pillanata az, amikor csoda történik. Megmagyarázhatatlan csoda. Az, amikor az egyik lélek megérinti a másikat... amikor mosolyt tud csalni az arcodra, megnevettet, és érzem, ahogy szívedben felenged a jég, múlik a feszültség. Igen, ez. Ez a nap legcsodásabb, legszebb pillanata. Titokzatos csoda.

Szavak... De nem csak azok. Nem csak betűk, nem csak szótagok. Ezek most egy dobozzá válnak. Egy szép dobozzá. Ebbe csomagolom azt, amit küldeni szeretnék. Ez pedig nem más, mint a szeretet. Az enyém... neked. Ezt küldöm most ezekben a szavakban. A szódobozban.

A jövő... titok. És a legcsodálatosabb ajándék mindig az, amire várunk, de nem tudhatjuk, hogy megkapjuk-e. És ha egy napon mégis megkapjuk, az életünk legboldogabb pillanata lesz. A legnagyobb, legszebb. És az ajándék örökre a legbecsesebb, legszebb kincsünk lesz.

Az út nem az ajtón túl kezdődik...
Hanem éppen ott, ahol állsz. A lábad alatt. És ha nem lépsz, akkor az ajtóig sem jutsz el. Lehet, hogy kevésnek érzel egy lépést, de ha azt sem teszed meg, sosem látod meg az utat az ajtón túl. És a holnapot sem. Mert a holnap sem "majd" kezdődik, hanem most. Ma. Minden holnap a mában indul, és lehet, hogy kevésnek tűnik a mai tett, de holnap látod az eredményét. A mai "kevés" a holnap "mindene" lesz. Csak indulni kell. A mában. Az ajtó felé.
A holnap felé.

Lehet rosszul is szeretni...
Igen, lehet. Nem hiszed? Pedig így van. Ha úgy szereted a másikat, ahogyan neked jó. És nem neki. Ha nem figyelsz rá, nem nézed azt, hogy mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egészen mást akarsz adni neki. Ölelést apró kézfogás helyett, szavakat csend helyett, szomorúságot mosoly helyett. Igen. Ez a titok. Meghallgatni a másikat... figyelni rá. Meglátni, mire van szüksége. És azt adni neki. Ez a szeretet.
A jó szeretet.

Meghívlak egy kávéra...
Vagy egy sétára. Egy beszélgetésre. Igen, meghívlak. De nem kávéra, nem sétára, nem beszélgetésre. Sokkal többre.
Az életre.

Mosolyogsz... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudom elmondani. Mert ez a mosoly más. Ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém, ezt a mosolyt csak én látom. Csak én kapom. És ez a mosoly csapda. Aki beleesik, az elveszett. Többé már nincs. Már nincs az, aki addig volt. Nem létezik. Már egy új ember van. Aki addig megbújt benne. Valahol nagyon mélyen. És nem mert előjönni. De most csapdába esett. És elveszett. A mosolyban. Ahol megtalálta önmagát. És szabad lett. És szabad lettem. Mert beleestem. A csapdába. Mosolyodba.