A léleknek is van színe... igen, van. A tiéd kék. Gyönyörű kék. Tengerkék. Benne van a tenger végtelen nyugalma, féktelen szenvedélye, vadsága. És benne van a szeretet mélysége, és a bizalomé, a biztonságé. Benne pezseg az élet, megszámlálhatatlan csodával, szépséggel, izgalommal. Igen. A te lelked csodálatos kék. Érzem. És látom.

Valóság épül... kövekből, téglából, gerendákból, megfogható, látható anyagokból. De nem itt kezdődött. Nem a kövekkel, téglákkal, gerendákkal. A valóság építése nem velük kezdődött. Hanem álmaiddal. Mert a valóság álmokból épül. A te álmaidból. Az én álmaimból. Vágyainkból. Amit belül érzel, amit belül érzek, amit akarok, amit akarsz. Őszintén. Szívből. Szívvel. Önzetlenül. Ez a valóság alapja. Minden valóságé. Az álom. A tiéd és az enyém.

Szeretem magamat... és ez jó. Nagyon jó. De nem önmagában. Mert nem csak magamat szeretem. Téged szeretlek. Mély, igazi, önzetlen szeretettel, végtelen szerelemmel. Mert hozzád tartozom. És te hozzám. Mert te vagy én, és én vagyok te. Egyek vagyunk. Egy lélek. És így nem csak téged szeretlek. Hanem önmagamat is. Benned.

Ketyeg az óra... pontosan másodpercenként. Jelzi a múló időt. És ha hallod ezt a monoton ketyegést, ha számon tartod a napokat, órákat, perceket, ha pontosan tudod, mikor és mit tettél és teszel, akkor megfeledkeztél a legfontosabbról: az életről.

Bár menekülni akartál, mégis belebotlottál. Véletlenül. És a véletlenek sora egyre bővül, egyre több és több lesz. Így épül Csodahíd a véletlenekből. Két lélek között.
Nem véletlenül.

Senki más nincs itt. Csak te és ő. Ti ketten. Úgy tűnik. De valaki mégis van itt. Valaki, aki ebben a titokzatos csendben, ebben a meghitt pillanatban, ebben az ölelésben láthatatlan kézzel összeköt két lelket.
Egy érzéssé.

Semmi más dolgod nincs ma, csak annyi, hogy szépen lerakod a sarokba a hétköznapokat, jól betakargatod őket, és reggel útnak indulsz, és kikapcsolsz... és elfelejted a kellemetlenségeket, macerákat. És élvezed az erdő csendjét, a madárdalt és a lepkék táncát. mert más dolgod nem lesz. Csak élvezni az életet.
Ilyen egyszerű.

Van egy különleges találkozás. Minden másnál több, szebb, értékesebb. Semmihez sem mérhető, semmivel sem mérhető. Talán csak csodákkal. Mert a legszebb dolog a világon, ha találkozol valakivel, akivel egy a lelked. Mert ebből a találkozásból csodák születnek.

Már megint ez a vekker... milyen borzalmas erre ébredni. Mennyivel jobb madárdalra, vagy kellemes zeneszóra. Vagy éppen kávéillatra. Mennyivel szebb az ébredés, a reggel, a nap, ha így ébredsz. Valami szépre. De a legszebb rá ébredni. Egy reggel arra ébredni, hogy ő van, létezik, hogy megtaláltad. És ráébredni, hogy ez mennyire jó neked. Hogy ez a legjobb. A legszebb ébredés.
A rá-ébredés.

Most ajándékokat kapsz. Ezen a napon. A születésed napján. Sok-sok meglepetést. Sok-sok dobozban, csomagban. Ám az igazi Ajándék nem a dobozokban van, nem szép papírokkal becsomagolva. Az Ajándék másutt van. Az Ajándék, az igazi, éppen az, aki mindezeket kapja. Te magad vagy az Ajándék. Mert megszülettél. Mert csodás része lettél a világnak. Ajándéka.

Te vagy minden. Egy hihetetlen erős kötelék. Ami köt, mégis szabadságot ad. Neked és nekem egyaránt. És most már teljesen rá merem bízni magam erre a kötelékre. Hiszek benne. Velem vagy, veled vagyok. Bárhol, bármikor. Ha nem látlak, ha nem hallom a hangod, akkor is.
Az igaz szeretetben.

A szív számára egyetlen racionalitás létezik: a szeretet. Miért ne szerethetnélek úgy és annyira, ahogy és amennyire ő diktálja? Hiszen úgyis annyit veszel el belőle, amennyit szeretnél, amennyi neked jó. Ahogy a forrásból is folyamatosan ömlik a víz, és annyit iszol belőle, amennyi éppen kell. Ami éppen felüdít, oltja szomjadat, de nem terhel meg. És szívem forrásából is bőséges szeretet árad. Ha bármikor szükséged van rá, ülj le partjára, és igyál belőle. A tiéd.

A csodák születéséhez előbb egy másik csodának kell megszületnie. És megszületett. Igen. Azon a napon, amikor megláttad a fényt, amikor felsírtál. Egy Csodával gazdagodtam én. Veled. Olyan Csodával, aki csodát varázsolt az életembe. Azon a napon, amikor én is megláttam a fényt.
A te fényedet.

Milyen mély lehet a szív? Nem tudom. Keresem, keresem a mélységét, ahol a szeretet lakozik. A szeretet, amit te keltettél életre. Ami a tiéd. De nem találom. Annyira mélyen lakozik benne. Bennem. Nem találom, csak érzem. Érezlek. Nagyon-nagyon mélyen. Szívem mélyén. A Szeretetet. Téged.

Szükségem van rád... nem a szépségedért. Nem a mosolyodért, a nevetésedért. Nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért. Nem a közelségért. Nem csak ezért. Hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért. A fáradtan is szép arcodért. A szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért. Mindenért, ami te vagy.