Az igazi szeretet éppen azt jelenti, hogy nem fordítasz hátat, nem hagysz el, ha valami zavar, bánt. Hanem őszintén megmondod. Mert fontos neked. Mert szíved mélyén szeretsz.

Nem az ígéret számít, nem a papír, nem a pecsét. Hanem a lélek. Amit nem mi kötöttünk össze. Nem mi választottuk. Nem mi akartuk. Valaki más. Csak neki van joga összekötni. Csak ő mondhatja meg, kihez tartozol.

Nézni veled... a felkelő Napot. Fogni kezedet, gyengéden átölelni, és látni a csodát. Két csodát. A Napot... és téged. Mert most két napkeltét látok. Az egyiket az ég alján, a másikat itt, velem szemben, mellettem. Az egyik egy új napot hoz, a másik egy új életet. Bennem.

Sok minden történt velem. És mégis, ha válaszolnom kellene a kérdésre, hogy mi volt a legjobb, legszebb az életben, ami eddig történt velem, egyértelmű lenne a válasz. Mert a legjobb, legszebb, ami történhetett velem, az nem esemény. Nem valami, hanem valaki. Akinél szebb és jobb nem történhetett volna velem. Te vagy.

A szerelem nem lesz majd valamikor, nem napról napra érik. Nem. A szerelem nem lesz, hanem van. Egy napon, amikor nem is számítasz rá, amikor minden ugyanúgy indul, mint máskor, vagy éppen egy nagyon rossz, fárasztó nap után megérkezik, és tornádóként felkap. Nem tudsz ellenkezni, nem tudsz ellenállni. Ő az erősebb. Csak egyet tehetsz: engeded. Hagyod, hogy vigyen, repítsen, hogy szállj vele. És bízol benne. Nem véletlenül jött, nem véletlenül most. Mert ez nem csak vihar. Ebben a viharban van valami. Valaki. Valaki, akit vártál.

Költöztem... de nem úgy, ahogy általában költözik az ember. Nem tervezgettem hónapokig, nem keresgéltem új lakhelyet, nem gyűjtögettem a költözéshez szükséges pénzt. Nem csomagoltam, nem hívtam bútorszállítót, a költözéshez nem kellett segítség. Mert nem házba költöztem, nem lakásba. Egy sokkal szebb, csodásabb helyre. Ahová mindig vágytam. Álmaim otthonába. Hazaköltöztem. Beléd költöztem. A szavaimmal. Szavaimban a lelkemmel. Lelkemben az érzéseimmel.

Élhetek... levegő nélkül egy-két percig, víz nélkül talán három-négy napig. Élelem nélkül még tovább, akár harminc, negyven napig. Fény nélkül pedig évekig is. Létezhetek. Nélkülük. Egy kis időre mind nélkülözhető. Mindegyik lételem. De van mégis egy, ami nélkül egy pillanatot sem élhetek. Aki nélkül nem. Már nem. Nélküled.

Ha választhatnék egy jobb élet és az enyém között... akkor is ezt választanám. Mert amit mások jobb életnek hisznek, az csak látszólag jobb. És tűnhet az enyém rossznak, mégsem adnám semmiért. Mert nincs jobb élet annál, amiben te ott vagy.

Van két gyűrű... egyforma. Két kézen. És ez a két gyűrű köti össze a két kezet. A két embert. A két életet.

Csak érted és miattad vágyom örök életre. Mert egy véges élet kevés ahhoz, hogy mindent neked adjak. Minden szeretetemet, ami bennem él irántad, amit te ébresztettél szívemben. Mert ez a szeretet végtelen.

A mester a kezébe vette az anyagot... az ezüstöt. A holt fémet. Aztán alakítani kezdte. Formálta, kerekítette, vékonyította, szélesítette. Keze alatt kezdett kialakulni az ékszer. A gyűrű. Ami még kapott egy különleges mintát, egy szimbólumot, az élet jelképét. így lett kész a gyűrű. Egy egyszerű, pénzben alig mérhető ékszer. Mégis értékesebbé vált minden gyémántnál, aranynál, bármilyen megmunkált, szemnek csodálatos ékszernél. Mert egy napon csoda történt. A holt ezüst élő gyűrűvé lett. Szíveket összekötő ékszerré.

Születésnapod van... mit adhatnék neked, Kedves? Hiszen én kaptam ajándékot. Tőled. Téged. Az Ajándékot, akit minden nap újra és újra megkapok, és minden pillanatban boldogan fogadok el. Aki életet csókolt létembe, szerelmet adott szívembe, csodát varázsolt lelkembe. Aki figyelmét adja, hitét, bizalmát, szerelmét. És ma születésnapod van. De valójában nekem van. Minden nap, amióta megérintettél. Foglyul ejtettél. Minden nap születésnapom van. Születésnapom vagy.

Hogyan mondhatnám el neked? Hasonlatokban? Ezerszer megfogalmazott, leírt mondatokban? Bárhogyan is szeretném, mindig egy mondat jut eszembe. Egy mondat, ami ráadásul mégsem igaz. Mert azt mondanám, hogy "Jobban szeretlek, mint az életemet". De ez nem igaz. Nem lehet igaz. Nem szerethetlek jobban az életemnél. Csak éppen annyira. Mert az Életem te vagy.

A világ hatalmas, lehetőségekkel teli. Amíg élek, bármit megtehetek, bármit kipróbálhatok, bármit megélhetek. Megmászhatom akár a Mount Everestet, áthajózhatok óceánokat, bejárhatom a világot, de akár az űrbe is eljuthatok. Vagy ülhetek csendben egy szobában, ábrándozva mások valóságán. Bármit lehet. Építhetek házat, tanulhatok zenét, írhatok könyveket, festhetek képeket, faraghatok szobrokat. Vagy kifekhetek a fűbe a csillagos ég alá, és élvezhetem az éjszaka csendjét. A döntés az enyém. Igen, bármit lehet az életben. Csak élni nem. Nélküled.

Féltelek. Oly sok mindentől. A könnyektől, a fájdalmaktól, az aggodalmaktól. Minden rossztól. Lehetetlen felsorolni. Hosszú lenne a lista. De nem is akarom. Nem akarok csupa rosszat mondani. Csak egy jót. A legjobbat. A legfontosabbat. Magamnak féltelek.