Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe.

Közönséges és gyerekes dolog összezagyválni az általánosat az egyénivel.

Régi igazság, hogy a barátok elhagyják azt, akit a szerencse elhagy.

Az őszinteség sohasem nevetséges, mindig tiszteletreméltó.

A szelídség! Mennyivel nagyobb erő, mint a nyers erőszak!

Setét napok, ha jőnek
Fojtsd el félelmedet,
A bátor mindig győzhet
A félelem felett.

Igyekszem nem előre vagy hátra nézni, inkább felfele tekintek.

Rokon léleknek érzem, minden mozdulatát értem, s habár származás és vagyon tekintetében tátongó űr választ el tőle, van valami az agyamban és a szívemben, a véremben és az idegeimben, ami szellemi rokonává tesz. Hogy egy-két nappal ezelőtt még egészen másképpen beszéltem? Azt mondtam, semmi közöm hozzá azon túl, hogy fizetést kapok tőle? Megtiltottam magamnak, hogy mást lássak benne, mint kenyéradó gazdámat? De hiszen ez istenkáromlás! Vétek a természet parancsa ellen! Minden jó, igaz, erős, tiszta érzésem őt veszi körül. Tudom, hogy érzelmeimet titkolnom kell; a remény parazsát el kell fojtanom; nem szabad elfelejtenem, hogy ő édeskeveset törődhet velem. Mert amikor azt mondom, hogy rokon lelkek vagyunk, nem úgy értem, hogy én is rá tudom kényszeríteni akaratomat másokra, és hogy belőlem is olyan varázserő árad, mint őbelőle. A lelki rokonságot csak úgy értem, hogy ízlésünk és hajlamaink sok tekintetben megegyeznek. Nem győzöm hangoztatni, hogy kettőnket egy világ választ el egymástól, és azért mégis szeretni fogom őt, amíg csak élek.

Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.

Jelenléte olyan kellemes az elmémnek, mint amennyire a friss széna és a jó szagú virágok illata, mint a lenyugvó nap vörös fénye, a nyárközépi est nyugalma kellemes az érzékeimnek.

Minden arc minden vonása rögtön elenyészett bennem, mert nem a vártra találtam.

Napfényben, jómódban minden csupa virág, de eljönnek a borús napok, eljön a gyász novembere, mikor egyszerre kihűl az ember szíve és otthona, bizony félelmesen ki tud hűlni a szellem tiszta, vigasztaló fénye híján.

Nem vagyok keleti kényúr, nekem a fehér nyak, kármin ajak és orca, hajcsigák és -fürtök ékessége nem kell a szellem prométheuszi tüze nélkül, mert csak az a kevés fogna világítani akkor is, mikor elhervad rózsa és liliom, mikor a haj fiatal csillogása szürkébe fakul.

Senki sem ismeri be szívesen, hogy rosszul választott életpályát. Az ember, ha méltó erre a névre, sokáig evez szél és ár ellen, míg ki nem szakad belőle a kétségbeesett "nem megy!", és vissza nem engedi sodortatni magát a partra.

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.