A boldogság nem krumpli, amit csak úgy elvetnek a földbe, és megtrágyáznak, hogy jól teremjen. A boldogság mennyei fényként sugárzik ránk a magasból. Mennyei permet, mely egy-egy nyári hajnalon bearanyozza a lelket. 

Sokszor egy semmiség elég ahhoz, hogy az ember lezuhanjon a fellegekből.

Ha ennyire összekovácsolódik egy barátság, többé nem egykönnyen bomlik fel; ellenkezőleg, az történt, hogy az idő és a körülmények csak megszilárdították és nem lazítottak rajta.

Hosszú ideig próbáltam elfogni tekintetét. Újra meg újra éppen csak találkozott a szemünk; de az övé, minthogy nem volt mondanivalója számomra, hamarosan zavartan elfordult.

Ingram kisasszony érzelmei a büszkeségében összpontosulnak. Márpedig aki büszke, az megérdemli, hogy megalázzák.

Ha látjuk és tudjuk a legrosszabbat is, ez azt jelenti, hogy a rémület kezéből kiragadtuk ütőkártyáját.

Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén. De így, hogy ott ültem hozzásimulva, felszabadultan az elválás lidércnyomása alól, csak arra a mennyei boldogságra tudtam gondolni, hogy ő is szeret.

- Miért kell mindig abban a pillanatban elmenned, Lina, amikor legjobban szeretném, hogy maradj?
- Mert akkor szeretnél leginkább megtartani valamit, amikor legbiztosabb vagy benne, hogy elveszíted.

Ha az egész világ gyűlöl és rosszat hisz rólad, de a lelkiismereted tiszta, sohasem leszel egyedül.

Milyen áldás, hogy az idő elcsitítja a bosszúvágyat, enyhíti a haragot és a gyűlöletet!

Egy szóba sokszor több szívélyességet lehet szorítani, mint sokba.

Énnekem nincs szükségem senkire, megélek a magam emberségéből, ha az önérzet, vagy a körülmények erre kényszerítenek. Nem kell eladnom a lelkemet, hogy boldogságot vásároljak az árán. Van egy velem született kincsem, amely akkor is tartaná bennem a lelket, ha minden külső örömről le kellene mondanom, illetve, ha ezeket az örömöket csak olyan áron szerezhetném meg, amelyet nem vagyok hajlandó megfizetni.

Életemben először kóstoltam bele abba, amit bosszúállásnak hívnak. Eleinte olyan íze volt, mint valami erős, zamatos bornak. Utóíze azonban undorító, fémes, poshadt, mintha mérget ittam volna.

Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés.