Vajon melyik a nagyobb megtartó erő? A hagyomány-e, a közös történet, szokásrend, jogrend, kultúra, amit a családod, a nyelved, a nemzeted, az emberi társadalom ad át, présel beléd, kér számon rajtad, vagy a ki tudja hol kapott egyéni kódod, a ki tudja mikor kezdődött saját múltad, amit a születésedkor a génjeidben hoztál, s amit a közös tapasztalat és érdek a maga képére és hasonlatosságára formált, de ami mégis újra meg újra fellázított az erőszak ellen, többet akart, mást akart, előre menekített? Vagy az, amelyikről szinte semmit sem tudsz, de ami képessé tesz rá, hogy elkülönítsd a mindenséget és önmagadat, a többi embert és önmagadat, pillanatnyi önmagadat és elképzelt önmagadat, hogy célokat tűzz ki, választani tudj, s hogy elindulj a választott cél felé, és tevékenykedj, és ne add föl akkor sem, ha a harmadik lépésnél kiderül, hogy reménytelen, ha könnyebb lenne nyafogni, mint a következő lépést megtenni?

Az úgynevezett mindennapi embernek legalább két arca van, s mindig is az volt, s két nyelve, két magatartásformája: az egyik kifelé, az elvárásoknak, a másik befelé, a családnak, a barátoknak, önmagának, s hogy ez a befelé, ez olyan makacsul őrzi a múltat, mindent, amiből lett, hogy azt "végképp eltörölni" nincsen erő.

Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.

Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.

A kimondott szónak annyi oldala van, ahányan hallják. Ha többen hallják belőle ugyanazt, az már megegyezés vagy a megegyezés lehetősége.

Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több, az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyűröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

A jelen annyi csak,
hogy rögtön azután, amikor
elmúlt, emlékezetedbe
vésed a pillanatot, miközben
észrevétlenül elillan
a tulajdonképpeni jelen.

A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.

Amit két szóval
pláne eggyel elmondhatsz,
maradjon sóhaj.

A lelket nem a stressz,
saját súlya nyomja szét,
amikor üres lesz.

Több alázatra,
s nem anyázásra ok, hogy
el vagy akadva.

Mennék, ha hagynál.
Ha nem mondogatnád folyton, hogy
"magad maradtál".

Az arcodra, ha nem vigyázol,
drasztikusan ráfagy a máshol.
A nem úgy, a nem most, a nem te,
a "mintha már", a "csak a teste".
Véletlenül nézel a tükörbe,
s akit látsz, egy idegen ürge.