Hazudik a költő, aki éjjel-nappal a költészet mámoráról dalol. De fájjon csak egy kicsit a hasa, máris fütyül minden költeményre.

Az áldozattal kell kezdeni a szeretet építését.

Nincs a világon elszigetelt individuum. Aki elsáncolja magát, megsért egy közösséget. Aki szomorú, elszomorítja a többieket.

Nem akkor érkezünk el a tökéletességhez, amikor már nem lesz mit hozzátennünk, hanem akkor, mikor már nem lesz mit elhagynunk.

Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni; mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is.

Ha meg akarod érteni az embereket, sohase azzal kezd, hogy meghallgatod őket.

Ahhoz, hogy a fény szép legyen, ismerni kell, mit gyújt meg az ember.

Hazudik a szent, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal elmerül Isten szemléletében. Isten néha éppúgy visszavonul előle, mint a tenger. És a szent szárazabbra jut, mint a kavicsos tengerpart.

Úgy van teremtve az ember, hogy képtelen egyedül élni. Szüksége van rá, hogy kitalálásaival rátelepedjen a környezetére.

A szerelem lényegében a szerelem szomjúhozása.

Az ember nem egyes darabok összege, hanem oszthatatlan valami, uralkodó egység.

Az ember azért kiabál olyan hangosan, mert a nyelve elégtelen, így akarja elnyomni mások szavát.

Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.

Mi a távolság? Jól tudom, ami igazán érinti az embert, az soha nem mérhető meg, nem számolható ki. A valódi távolságnak sincs köze a szemünkhöz: csak a lélek érezheti át. Értéke a nyelv értékében rejlik, mert a nyelv kapcsolja össze a dolgokat.

Szeretsz, mert szeretsz.
A szeretetnek nincs semmiféle észoka.