Akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan. 

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Eljön az a pillanat, amelytől a neve egymaga elég imádságnak, mert már semmit sem tudsz hozzátenni.

- Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.

A világon semmi nem olyan védtelen, mint a remény.

Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.

Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.

Egyetlen esemény felébresztheti a bennünk lakó, számunkra ismeretlen valakit. Élni annyit jelent, mint lépésről lépésre megszületni.

Az elvétett mozdulat a sikerült mozdulatot szolgálja. A sikeres mozdulat pedig felmutatja a közösen keresett célt annak, aki elhibázta a magáét.

Ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.

A léleknek is létezik hazája: a dolgok lényegének birodalmában.

Eszembe jutnak gyerekkori játékaim a homályos, aranyos kertben, melyet istenekkel népesítettünk be, a határtalan birodalomban, amivé ez az egy négyzetkilométernyi, egészen soha meg nem ismerhető, föl nem fedezhető terület vált számunkra. Zárt civilizációt teremtettünk, a dolgoknak olyan értelmük, a lépéseknek olyan visszhangjuk volt ott, amit soha senki más meg nem érthet. Mi marad ebből a gyermekkori árnyakkal népes, nagyszerű, forró, fagyos kertből, amikor az ember felnőtt lesz, és más törvények szerint él? Ha most visszatérsz hozzá, reményed vesztve, csüggedten haladsz el a szürke kövekből rakott alacsony fal mentén, s elámulsz, hogy ilyen szűk helyen elfért az ország, amely végtelenséged volt egykor; elámulsz, és tudod: ebbe a végtelenségbe soha többé nem fogsz visszatalálni, mert nem a parkba: a játékba kellene visszatalálnod.

Az ember számára egyetlen igazság létezik: az, amely őt emberré teszi.

A virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék.

Az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik... és ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket.