A tudomány kitágította a határokat.

Kedves uram, mit gondol, miért jártak évszázadokon keresztül az emberek a halottidézőhöz, varázslóhoz, vajákos emberhez? Mindössze két okból. Csak két okból kockáztatták meg ugyanis az elkárhozást. Vagy a szerelmi bájitalért, vagy a méregpohárért.

Nem lehet mindent félrelökni azzal, hogy babona, félelem vagy bigottság. Igenis léteznek elemi igazságok és elemi erők. Mindig is léteztek. És létezni is fognak.

Akkor kell nyugalomba vonulni, amikor az ember még élvezheti az életet.

Bárcsak ne lenne ennyi ideje az embernek gondolkodásra! Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredem.

A hátam mögött az eszpresszógép dühös kígyóként sziszegett. Volt ebben a hangban valami baljós, hogy azt ne mondjam, ördögi. Erről eszembe jutott, hogy a legtöbb mai zajnak ilyen a színezete. A sugárhajtású repülőgépek félelmetes, dühös sikoltással szelik át az eget, az alagútból kifelé jövő földalatti moraja lassú és fenyegető, a hatalmas országúti szállítmányok a házak alapját is megrázzák... Napjaink kisebb házi zajai, bármilyen hasznosak, valamiféle készenlétet követelnek. A mosogatógépek, a hűtőszekrények, a kuktafőzők, a sivító porszívók is.
- Légy óvatos - látszólag mind ezt mondja. - Szolgálatodra megszelídített dzsinn vagyok, de ha nem tartasz kordában...
A világ veszélyes - erről van szó, a világ veszélyes.

Les femmes, mind hajlamosak a féltékenységre, s néha leginkább azok, akikről legkevésbé hinné az ember.

A legtöbb lány neurotikus, kivált a serdülőkorban. Ilyenkor még mindegyik éretlen, segítségre szorul, különösen a szerelem terén. Még képtelenek kiválasztani a megfelelő partnert, s leginkább olyan alakokhoz vonzódnak, akik bajba sodorják őket. Úgy tűnik, korunkban igazán kevés az erős jellemű szülő, aki meg tudja óvni lányát az efféle veszélyektől. Ilyenkor aztán a lányok szenvednek, hisztériáznak. Rosszabb esetben meggondolatlanul férjhez mennek, aminek rövid időn belül válás a vége.

Annyi embert ismerünk az újságokból! Mindenki áhítatos tisztelettel bámulja őket. Nem látszik rajtuk, pedig komplett hülyék. Én tudom. Meglepődne, ha sejtené, mekkora hibát követett el egyik-másik nagykutya.

A gyerekek nap mint nap éreznek hasonlót. Dühbe gurulnak, s azt mondják apjuknak-anyjuknak: "Gonosz vagy! Utállak! Bárcsak meghalnál!" Az anyák - mint értelmes, józan teremtések - nem veszik zokon, oda sem figyelnek. Ám mikor felnövünk, még mindig gyűlölhetünk ugyan, de már nem akarunk gyűlöletből ölni. Vagy ha mégis... nos, akkor börtönbe kerülünk.

Az emberben működik egy természetes védekező mechanizmus, ami a kellő pillanatban megóvja attól, hogy átlépje azt a bizonyos határt.

Senki nem szeret sajnálkozni, főleg ha a hibát ő követte el.

Az emberek sosem olyanok, mint amilyennek emlékszünk rájuk. Ha csinosnak, kedvesnek akarjuk megőrizni őket, képzeletünkben felnagyítjuk ezeket a tulajdonságaikat. Az évek múlásával egyre inkább olyanná alakítjuk az emléküket, amilyennek látni szeretnénk őket.

Különös, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak a foglalkozásukhoz, hogy örökké ugyanazt akarják csinálni!

Van valami ezekben az új lakótelepekben, amitől az emberek ferdén néznek a szomszédjukra. Talán mert mindnyájan újak vagyunk itt. Hogy mit képesek összeintrikálni, pletykálni, meg írogatni a tanácsnak, meg minden, hát megáll az eszem! Igazi városokban egyszerűen nem érnek rá az emberek ilyesmire.