Hová lettek a drága vereségek,
amelyek nélkül győzni nem lehet!
S minden - amit adhatott ez az élet,
s amit, gazdagon, el is veszthetett!

Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!

Amivel magamhoz kötnélek,
csak engem fojt, vág, köt a gúzs.
Én fuldoklom, már alig élek,
s Te egyre jobban szabadulsz.

Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.

Ha szólsz - a gondolatot mindég
mért, elhelyezett szavak tartsák,
mint pillérek a hidak ívét,

A sarkokon órákig álldogálok.
Hazamehetnék - de minek? miért?
Semmi közöm már e világhoz,
és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?
Hiszen te nem vagy már sehol!
Soha, sehol már meg nem lellek,
s mindig itt leszel valahol.

És nem hasonlítlak angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

Tudom, nincs nagyobb az emberi sorsnál:
- a kezdetnél tudni: mi lesz a vég!
s feledni mégis minden csóknál
a Múlást: az élő eszméletét.

Nem hangzik messze, de könnyebben ér el
a szívünk mélyére a halk beszéd:

Nem szerelem ez már, - könyörgés:
- engedd, hogy magam visszaadjam,
hisz mindazt, mi lehettem volna,
- bár elrontottam - Tőled kaptam.

Ha elzokognám, hogy mivé lettem,
mióta tévelygő vágyam Téged keres,
tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet,
milyen szerelmek ösvényén vezess!

Ki fénybetartja, felkiált:
- Ilyen szörnyeteg a szívem,
ha szerelem derengi át! -
- hát ha gyűlöl - akkor milyen?

Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok
hogy hallatsszon hangotok,
ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy
a lármán túlharsogjatok:
- hajoljatok közel az emberek arcához,
s közelről, halkan szóljatok.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál a szívemhez
és magadról megfeledkeztél.