Az indusztriális kórházi vagy rendelőintézeti orvoslás úgy működik, mint egy nagyipari autójavító műhely. Itt is, ott is specialisták vannak. A javítóműhelyben motorszerelők, karosszériások, elektromos szerelők, kárpitosok, fényezők, stb. A kórházban kardiológusok, belgyógyászok, endokrinológusok, gégészek, sebészek stb. Attól függően lépnek akcióba, hogy mi a baj. Érdeklődésük középpontjában a beteg szerv áll. Maga az ember a beteg szerv tokjává devalválódik. Benne van a rosszul működő szív vagy vese. A toknak pedig ne legyenek túlzott személyes igényei. Ennek megfelelően jó beteg az, aki szerény, alkalmazkodó, kellő áhítattal tekint a "szakemberre", és főként rutinszerűen gyógyítható. Rosszabb beteg, aki problémát, fejtörést okoz. A gyógyíthatatlan beteg pedig az orvoslás selejtje.

Ha azt akarod, hogy keveset hazudjanak neked, akkor keveset kérdezz és ritkán fenyegess.

Az indusztriális pedagógia futószalagként működik. A futószalagra hatéves korában, amikor szalagérett, ráállítják a gyereket, és minden tanórán rászerelnek egy kis többlettudást irodalomból, fizikából, matematikából stb. Tizennyolc év múlva, mint diplomás álértelmiségi, lelép a futószalagról. Jogász, orvos, mérnök lett belőle. Jó gyerek az, aki megadóan hagyja, hogy a tudáselemeket fokozatosan rászereljék. Rossz, aki ágál, vagy számára túl lassú, vagy túl gyors a futószalag sebessége. Ezeket, mint lelki betegeket, pszichológushoz, pszichiáterhez, nevelési tanácsadóba kell küldeni.

A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat - a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON!

A politikusnak minden pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában.

Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen.

Nem felelsz érzéseidért, vágyaidért, gondolataidért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha már befészkelik magukat az ereszed alá, fészket raknak, fiókákat költenek ki - az a te beleegyezéseden múlik.

E szociálisan és érzelmileg gyermekded nemzedék, amely olcsó és tetszetős mítoszokkal, jelszavakkal és tekintélyszemélyek által könnyen irányítható, a legkívánatosabb tömegbázisa mind a diktatúráknak, mind a globalizációs társadalmaknak.

A lényeg: ne égj a saját múltad tüzén! Mert az maga a pokol. Ráadásul te választottad.

Maga a döntés, a választás aktusa, az ehhez szükséges elszántság és bátorság lelkileg összetart, mint abroncs a hordók dongáit. És maga a választás, ami magában hordja a következmények kiszámíthatatlanságát, az élet kalandját, a "legyen, aminek lennie kell"- attitűdöt, tehát az odatárulkozást a holnapnak.

Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki "se veled-se nélküled" jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől.

Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.

Tépd le magadról a sleppedet! Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőlük, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hova épülhet mindaz, ami még előtted van?

Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.