Olyan gyönyörű. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem... olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem.

Tulajdonképpen nem is hazudtam. Csak válogattam az igazságok között.

A sorban állás az elnyomás egyik fajtája.

A világ nem kívánságteljesítő gyár.

A gyász nem változtatja meg az embert, hanem megmutatja.

Csak azt akartam, hogy szeressen és csináljon valami értelmeset az életemmel.

Nem volt tökéletes, semmi ilyesmi. Nem volt a tündérmesék szőke hercege, vagy mit tudom én. Időnként igyekezett olyan lenni, de akkor szerettem a legjobban, ha nem erőltette.

Úgy kell kijutni a labirintusból, hogy úgy teszünk, mintha nem létezne, építünk egy kis önálló világot a végtelen útvesztő egyik félreeső sarkában, és azt játsszuk, hogy nem tévedtünk el, hanem otthon vagyunk.

A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet.

Sem a regényeknek, sem az olvasóknak nem használ, ha azt találgatják, rejtőznek-e tények egy mesében. Az efféle törekvés merénylet maga az elképzelés ellen, hogy a kitalált történetek fontosak lehetnek, holott ez fajtánk létezésének egyik indoka.

Arra gondoltam: ez a félelem. Elveszítettem valami fontosat, és képtelen vagyok megtalálni, pedig nagy szükségem van rá. Olyan félelem ez, mint amikor valaki elveszíti a szemüvegét, és elmegy szemüveget vásárolni, és azt mondják neki, hogy a világon mindenütt kifogyott a szemüveg, és most már anélkül kell élnie.

Az emberek csak azért hisznek, mert szükségük van a remény ópiumára.

A "túlvilág" valami olyasmi, amivel a fájdalmas hiányt enyhítjük, hogy elviselhetővé tegyük a labirintusban töltött időt.

Nem kell soha reményvesztettnek lennünk, mert soha nem törünk javíthatatlanul össze.

Ha az ember nem kívánja, hogy a dolgok ne essenek szét, akkor nem szenved, amikor megtörténik.