Olyan kínosan érint annak a tekintete, akitől az ember pénzt kér. Vannak kölcsönök, melyek a becsületünkbe kerülnek, mint ahogy vannak baráti szájból elhangzó visszautasítások, melyek utolsó illúziónktól rabolnak meg.

A szánalom megöl, gyengesé­günk­ben csak még gyöngébbé tesz. A szánalom: a mézesmázossá lett baj, megvetés a gyöngéd­ségben vagy gyöngédség a sértésben.

A nő addig kacér, míg nem szerelmes.

A szerelem végtelen sok átváltozáson megy át, mielőtt mindörökre szólóan életünkbe vegyülne és kitörölhetetlenül megfestené lángszínével. Ennek az észrevehetetlen egybepárolódásnak a titkát a művészi elemzés soha nem tudja megragadni. Az igazi szenvedély sikolyokban nyer kifejezést, vagy egy hideg ember számára unott sóhajokban... A szerelem üde forrás, virág-, kavics- és zsázsaágyból bukkan elő, mint patak, mint folyó, hullámról hullámra váltja színét és természetét, s végül beléveti magát a megmérhetetlen óceánba, melyben a gyarló szellemek csak egyhangúságot látnak, a nagy lelkek azonban örökös szemlélődésbe merülnek benne. Hogyan merészelhetnénk leírni az érzelmeknek ezeket az átmeneti árnyalatait, ezeket a végtelenül becses semmiségeket, ezeket a szavakat, melyeknek hangsúlyát visszaadni szegény az emberi nyelvkincs, ezeket a pillantásokat, melyek a leggazdagabb költeményeknél is tartalmasabbak! Minden egyes rejtelmes jelenetben, amikor észrevétlenül lángra lobbanunk egy nőért, szakadék nyílik, melyben elmerül minden költői alkotás. Ej, hát hogyan is adhatnánk vissza széljegyzeteinkkel a lélek élő és titokzatos rezdüléseit, mikor még ahhoz sincsenek megfelelő szavaink, hogy a szépség látható misztériumait megfessük?

Egyetlen veled töltött nap, egyetlen nap, amikor egyfolytában nézhetlek, fölérne az életemmel.

Mintha álmot élt volna át, de olyan álmot, mely elenyészik ugyan, de természetfölötti gyönyörűség érzését hagyja maga után a lélekben, hogy aztán egész további életében azt kergesse az ember.

Megérezzük, ha valaki szeret bennünket. Az érzés mindenen áthatol, és bejárja a végtelenséget.

A művészetnek nem az a hivatása, hogy lemásolja a természetet, hanem hogy kifejezze!

Mindnyájunknak megvan a maga légköre, és minden légkör lakójában egyforma adag kíván­csi­ság van.

Miként a tengeren, a politikában is van csalóka szélcsend.

A társadalmi világ a maga valamennyi tagját olyan tulajdonságokkal szereli föl, mely az egyéntől elvárt szolgálathoz szükségesek. A Társadalom a második Természet!

Mindenütt otthon lenni: ez a királyok, az örömlányok és a tolvajok kiváltsága.

Azok, akik oly könnyen bevezetnek valakit a gyalázat lajstromába, roppant nehézségeket támasztanak, ha arról van szó, hogy valakit töröljenek onnét.

Az emberek föllépéséből ki lehet olvasni, hogy kicsodák, mit csináltak eddig, honnan jöttek és mi a szándékuk.

Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál.