Az elme mindig szolgál valami vigaszdíjjal. Nehéz olyan állapotot találni, amely ne lenne valamilyen tekintetben kifizetődő.

Az emberi fájdalmakra csak a szeretet s a hit ad vigaszt, s hogy Krisztus részvéte nem ismer csekély és jelentéktelen fájdalmat.

Minden repülés zuhanással kezdődik.

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, - te megcsalt, árva testvér!

Amikor minden összeomlik, figyelmünket el kell terelnünk a saját életünkről oda, ahol másoknak a leginkább szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra. Ezáltal hasznosnak és értékesnek érezhetjük magunkat, ami segíteni fog abban, hogy átvészeljük, bármin megyünk is épp keresztül. Ez az, ami kirángat minket a befelé fordulásból.

Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egypár jó társa, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén.

Nem kell lemondanom,
ha nincsen is miről,
bármit is várni,
ha sose volt kitől.

Meg akartam fogni a kezét, de tudtam, hogy mindkettőnknek túl friss még a seb, és hogy egy ilyen mozdulat egyszerre volna túl kevés és nagyon sok.

Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.

A sötét lélek-felhők felett is ott ragyog egy Nap, a Szíved, amely képes rá, hogy a lélek viharfelhőit felszaggassa, képes arra, hogy ismét ragyogjon arra, akit szeretsz.

Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.

Mindegy, milyen szegény az ember, amíg van valakije, akit szerethet.

Mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.

Az elrohant évtizedek ködös messzeségéből gyermekkorom képei bújtak elő, megszépülve az idő árnyékában. Valami visszavágyódást keltettek bennem, pedig félelmetesen hasonlítottak a mához. Jólesett kilépni a háborgó mindennapokból, és visszamenni egy olyan világba, ahol néha megáll az idő, szünetet tart a viszálykodás, a rohanás, és ahol a béke nem ábránd, hanem létező valóság.

Ha a ma lesz a holnap tegnapja,
Tedd a bús emléket az ablakba!
Nehogy szomorúan gondolj
a tegnapra,
Tölts még egy kortyot a
poharadba!