Én a szerelmes embert törlöm az élők sorából. Hülyének tekintem, sőt, nemcsak hülyének, veszedelmesnek is. Azokkal, akik szerelmesek belém, vagy azt állítják magukról, hogy szerelmesek, megszakítok minden baráti kapcsolatot; először is, mert untatnak, azután meg, mert olyan gyanúsak nekem, mint a veszett kutya, amely akármikor rohamot kaphat. Erkölcsi vesztegzár alá helyezem őket, míg csak a betegségük el nem múlik.

Tudom én, nem esik az jól, ha fölébresztünk egy érzést és nem osztozunk benne, de nincs nagyobb boldogság, mint az a szerelem, melyet viszonoznak.

Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."

Mindennel, ami növekszik és minden fával így van: bütykösödik, kérgesedik. Elkerülhetetlenül megkérgesedik minden szerelem is, kifárad minden házasság. Úgy látszik, ennek így is kell lennie: az évek múlásával a szerelem hevének és szükségletének és minden lelkesedésnek csökkennie kell.

A nő ereje csak akkora, amekkora boldogtalansággal szerelmesét büntetheti.

A szerelem olyan, mint amikor valaki megpróbál átevickélni egy zubogó pisafolyón a hátán egy teli szemetes kukával.

Sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom és visszakapnom a lelki békémet.

A szüntelen halálvágy és a kapaszkodás az életbe - csak ez a szerelem.

Ah! csábító szerelmek kínjai
sodortak felém napot, éjszakát -
egymáshoz futni vagy kisiklani:
örömmel egyik út sem itat át.

Lehet, hogy azért maradtok együtt, mert egyikőtök sem tudna találni egy másik embert a világon, akivel ilyen édesen tudnátok kínozni egymást. Ha mindketten mazochisták vagytok, akkor ez egy remek helyzet.

Ha bárkit feleségül vennék, te lennél az. De ha feleségül jönnél hozzám, az tönkretenne téged. Sosem tudnám megadni neked, amire vágysz. Minden nap egy kicsit meghalnál, és én belehalnék abba, hogy végig kell néznem.

A lány imádta ezt az eleinte-állapotot, a randevúzgatást, a mélységes szempillantásokat, amikor elmesélik egymásnak a gyerekkorukat, sokat járnak moziba és színházba. Imádta a hatalmas sétákat, az első csókokat, az első közös ébredést. Aztán mindig kicsit unatkozni kezdett. Már nem volt olyan fontos, hogy megmutassa a régi babáit, a tablóképeit, sem az, hogy elmesélje, mi történt aznap a munkahelyén. Egy ponton túl észrevette, hogy a randevúzgatással járó összes mindenfélét éppúgy unja, mint a munkáját, hiszen éppen ugyanazokat a sablonokat játssza újra meg újra.

Hiába minden, jöhet akár egy maharadzsa is, nem segítene rajta, hiszen nem létezhet olyan ember, akivel úgymond egy életet leélne, mert neki nem is a férfiakkal van alapvetően problémája, hanem az élettel magával.

Nem tudom, hol csúszott el. És nem kellene, hogy érdekeljen. Felhívhatnálak. Átölelhetnél. Úgy múlunk el, hogy át sem öleltél? Mindig valami hiba van abban a módban, ahogyan szeretek. De tudod, ha még téged sem szabadott úgy szeretnem, ahogy szerettem volna, hát akkor én tényleg nem kívánom ezt a világot élni.

Találd ki, mondtam a szememmel, rettenetes kitöréseimmel és soha nem szelídülő indulatosságommal, találd ki, hiszen szeretsz, találd ki, hogy van valami, amit nem tudok kimondani.