Mit használna nékem, ha ama csillagok közül kívánnám is meg valamelyiket? Se én nem repülhetek fel hozzája, se ő nem szállhat alá énhozzám! Jaj azoknak, akik az ezüsthold után sóhajtoznak!

Van az úgy az emberi érzelmek közepette, hogy valami, hitvány tövis módjára, szúrni, gyötörni kezdi a szívet, s ez a fájdalom idővel vagy elmúlik, vagy egyre jobban sajog, annyira, hogy végül még a legforróbb szerelmet is fájdalommal, keserűséggel mérgezi meg.

Ha értek egyáltalán valamihez, a szerelem az. Nincs ebben semmi különös, én mégis büszke vagyok rá. Úgy tanultam meg, ahogy egy kóbor kutya tanul úszni: a pusztulásra ítélt kölykökkel együtt durva zsákba gyömöszöltek, sebes folyóba vetettek. Az egyetlen, aki minden várakozás ellenére túlélte, én voltam. A fuldoklók halálsikolyával a fülemben meg kellett tanulnom szeretni. Nem merültem el. Elértem a túlsó partot. Tudok szeretni. Mások szívükben hordják bánatukat. Belülről, láthatatlanul emészti őket el. Én úgy menekültem meg, hogy bánatomat kívül hordom: hadd lássa mindenki.

Az élet időnként elsodorja az embert, és még ha szeret is valakit, nem találja meg a hozzá visszavezető utat.

Osztrák tudósok rájöttek, a szívnek minden évben kicserélődik egy százaléka. Száz év után, barátom, nincs az a gonosz szerelem, ami el nem múlik. Ez mindenesetre megnyugtató.

Őrjítő érzés ennyire imádni valakit, akit tiszta szívedből gyűlölsz. Eszi a lelkedet és a testedet a bánat, az ételnek nincs íze, álom nem jön szemedre, vagy ha igen, hát abban nincs köszönet. Féreg rágja az életedet, ez a szerelem.

Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.
Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.

A szerelem sosem lehet százszázalékos, mert mindig találunk a másikban valami olyat, amit nem szeretünk vagy nem értünk, és ezért nehezen fogadunk el. Ezért ha a boldogságunkat mérni lehetne, csak hetven vagy nyolcvan százalékban lennénk azok. De a legtöbben ezzel megelégszenek, mert azért mégiscsak boldognak érzik magukat. Nem mernek mást keresni, mert félnek, hogy nem találnak olyat, akivel kilencven vagy kilencvenöt százalékban boldogok lesznek. Az emberek alapvetően képtelenek elhinni, hogy képesek a boldogságra.

Vajon rosszá válunk mi magunk is, ha rossz az, akit szeretünk?

Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

Miért követsz, s miért követlek én?
Önzéseink körhinta-tengelyén
csupán a kattogás kering velünk.