De talán mégsem olyan mulatságos mindez, nem? Vagyis én továbbra is csak olyan fiúkért lelkesedem majd, akiket soha nem kaphatok meg? Egy apró öreg hölgy leszek tolókocsiban, s arról fogok álmodozni, hogy egy napon megjelenik az én gyönyörű hercegem, hogy meghódítson.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Gyakorlatilag mindent ezért csinálunk.

Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Csak annyi kellene énnekem, hogy legalább néha csinálj úgy, mint hogyha törődnél velem!

Az volt a dologban a szomorú, hogy valójában kedvelt engem, de évek óta csak barátként kedvelt. Őszintén és mélyen törődtünk a másikkal. Most meg itt állok dühöngő hormonok áldozataként, és valósággal belerokkanok a vágyba, hogy védelmezzem. Csak még jobban eltávolítana tőle minden, amit azért tehetnék, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Ültem mellette az ágon, arcába néztem, de ilyen közelről, és mindenféle történetet meséltem neki. S neki nevetnie kellett, hátraszegte fejét, szemét lehunyta, s én odasuttoghattam mindent a füle mögé, nagyon halkan, a tarkójánál volt a szám, ahol a legtöbb kis pihe volt. Ilyen s hasonló álmokat láttam hetente többször. Szép álmok voltak - nem panaszkodhatom -, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.

Szeretem a közelségedet, és fájón vágyom ennél teljesebben veled lenni.

A szobámban ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont, amíg rá nem jövök, milyen szánalmas, és kinyitom az éjjeliszekrényemen hagyott könyvet. Elmerülök a sztoriban: fiú és lány, egymásnak teremtve, időtlen szerelemben. Bárcsak beléphetnék a könyvbe és ott lehetnék örökké, hogy az ő életüket éljem.

Fárasztó mindig csak kívánni, és soha ki nem elégülni.

De akkor is, milyen jó lenne, ha legalább egyszer magán érezhetné egy férfi rajongó pillantását! Ha el lenne... bűvölve tőle. Igen, ez a helyes kifejezés. Arra vágyott, hogy egy férfit elbűvöljön.

Egyszer csak robbanásszerű hirtelenséggel felcseperedtem. Nagylánnyá, akinek minden sejtjében csodavárás lüktet, aki már oly éhes az ismeretlen szerelemre, mint amennyire retteg attól. Aki még nem szeretett-ölelt férfit, sejti csupán, hogy csakis ezen a módon találkozhat a megfoghatatlan Szépséggel.

Olyan marhára vágyunk a mindent elsöprő szerelemre, aztán mindig beleütközünk abba, hogy az illető, aki ezt nyújthatná, nem más, mint A férfi. Hát ez a huszonkettes csapdája.

Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.

Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?

Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret.