A vágyakozás teszi tönkre az életünket, míg végül nem számít más, csak az, akit szeretni vélünk. A bűbáj hatására ölni is képesek vagyunk érte, és nekiadjuk mindenünket, hogy amikor megkapjuk, amire vágyunk, ne maradjon utána más, csak egy szertefoszlott ábránd. A vágy út a semmibe, az ismeretlenbe, sok férfi mégis elindul rajta, és még azzal se törődik, hogy hová vezet.

Engedj el, képzelt világ, hadd lássak én is csodát.
Úgy lennék színtiszta nő, de súgd meg, hol a nagy Ő?

Van az emberben valami, ami nem elégszik meg azzal, hogy titokban birtokoljon valamit. Vágyik rá, hogy erről mások is tudomást szerezzenek. Így van ez a szerelemmel, a nővel is. Ha más érzi, hogy a nő hozzám tartozik, ez új kéj, külön gyönyör.

A férfiak folyamatosan hódítani akarnak, legszívesebben lefeküdnének minden útjukba kerülő nővel, a nők pedig örök lángolásra, szerelemre vágynak. Ostoba tinédzser fejjel és felnőtt nőként is.

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt; téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Szeretném tudni, hogy te is szeretsz-e úgy engem, ahogy én szeretlek téged. De nincs hozzá bátorságom.

Sóvárogni az éjszakában
egy másikért aki megért
súrlódjék vágyam zsongva lágyan
egy csillaghoz mely számhoz ért.

Mindenki arra vágyik, hogy fontos lehessen valakinek. Hogy valaki úgy érezze, nélkülünk szegényebb lenne az élete.

Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön; nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messze szállna,
Mint egy csapongó, égi mámor
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...

Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelemvert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.

Ameddig működik a szerelem és a vágy kombinációja, addig a legtöbb embernél a racionalitás eltompul. Annyira szeretnék és vágynak arra, hogy minden jól sikerüljön. Pontosan ezért lehet, hogy bár látja és hallja is az intő jeleket, a nem odaillő mozdulatokat, azt gondolja, hogy ez nem olyan érdekes, vagy nem olyan fontos.

Szomjazott a nőre, akit csak sejtett, s akinek minden jót és gyengédséget kell kiváltania lelkének mélyéből, a nőre, aki bizonyára kezén, mosolyán és hangjában hozza el neki a világ minden ragyogását és fényességét.

Mindnyájan vágyunk arra, hogy felfigyeljenek ránk, megértsenek és dédelgessenek bennünket. Mindannyian különlegesnek és egyedinek érezzük magunkat, és sóvárgunk, hogy legyen valaki, aki hozzánk hasonlóan különleges, akivel kölcsönösen megbecsülhetjük egymást. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki kiválaszt bennünket, és a maga világának közepébe helyez. Romantikát akarunk, hogy elevennek, szükségesnek és pótolhatatlannak érezhessük magunkat.

Végül azt választanám, hogy adassék meg a lehetőség, hogy néha-néha újból beleszeressek abba az emberbe, akit szeretek.

Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a parancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapujából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás gödreiből vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna egy sorvadó lélektől valamilyen alamizsnát, mintha igazán hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunkkal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy elkárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halálra sebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze pénz! Nesze, gyöngédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis csak te adhatod.