A föld pihenni akar és parlagon akar heverni egy ideig, mielőtt újból teremteni tud és újból ajándékaival halmoz el bennünket. Ilyen az ember lelke is.

A félelem a legragályosabb betegség.

Sok műveltség vagy sok szenvedés kell ahhoz, hogy az ember megismerje hatalmának határait.

A régi vágányra semmi sem tér vissza - ami egyszer kizökkent róla! Másikra juthat! Legtöbbször holt vágányra. Gyakran olyanra is, amely még messzebb visz az egyenes úttól.

Vannak emberek, akikkel szemben mindig adósok maradunk, kedvesem. Tán ennek az illetők maguk az okai. Minthogy nem értenek hozzá, hogy ők is elfogadjanak valamit.

Milyen jó sora van azoknak, akik előtt csak egyetlen ember zárja el az élet boldogságát! Ezt az akadályt minden pillanat elsöpörheti! Milyen jó soruk van azoknak, akiknek olyan kevés a kívánságuk itt, a földi világon, megelégszenek egy kis meleg zuggal azoknak tűzhelyénél, akikhez bensőleg tartoznak!

Ha egész életünkben egy álmot szőttünk... megzavarja az embert a nem várt... beteljesedés. És éppen ebben az esetben... Végül szinte fél az ember a szerencsétől. Csak kerülgetjük és nem merészeljük megragadni... mintha szétfolynék a megérintéstől.

Szomjazott a nőre, akit csak sejtett, s akinek minden jót és gyengédséget kell kiváltania lelkének mélyéből, a nőre, aki bizonyára kezén, mosolyán és hangjában hozza el neki a világ minden ragyogását és fényességét.

Ilyen az élet: félünk, kiabálunk és - elhallgatunk. Sokan vagyunk, kik itt járunk-kelünk, s mégis halottnak vélnek bennünket!... Azt hisszük... hogy valaki vagyunk. Semmi sem vagyunk, fiam... semmi, csak kis darab papiros, melyet egy írólélek tölt ki.