Az élet sokkal inkább hétfő reggel, mint szombat este.

A nap egyre járja útját kelettől nyugatig, a hold követi, jön egyik nap a másik után, és cseppet sem törődnek az életekkel, amelyeket sorra elmorzsolnak.

Ha felébredsz, az első napsugarak új világot mutatnak. Érintetlen, és a nyomaidat várja.

Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait.

A balszerencse mindig ahhoz érkezik, aki várja. A trükk az, hogy a szerencsétlenségek szüneteiben az ember megtalálja, aminek örülhet.

A gondolat félénk madár, akkor röpdös az emberre, amikor akar, és leginkább csak az egyszerűséget, a csöndet és az elnémulást kedveli.

Senki sem követ el annyi hibát, mint az, aki csakis megfontoltan cselekszik.

Légy fölkészülve, hogy értékeld, amivel találkozol!

Sok mindent tudok arról, ami van, de arról, ami lesz, csak igen keveset.

Az életben nem a mérföldkövek, hanem a pillanatok a fontosak.

Van úgy, hogy néha meg kell tennünk bizonyos dolgokat, mert nincs más választásunk.

Olyan vékony volt a közfal, hogy a szomszéd szobából áthallatszott, amint jár valami a nő fejében.

A teremtés benne rejlik a legapróbb részletekben is.

Amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés, amit a következő pillanatban tehetünk.

A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét tikokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.
- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek!