Bizonyára jól mondják, hogy minden tárgyban kimeríthetetlen jelentés van; minden szem annyit lát benne, amennyi látóképessége van.

Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni. Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre, nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a tetszetős világban nem találja meg az otthonát.

Íme a legnagyobb bölcsesség, nem tulajdonítani fontosságot annak, amit az ég küld, esőnek vagy napnak, hacsak nincs túl sok belőle, sőt még olyankor sem, hiszen egy vízözön se volt elegendő minden embert vízbe fullasztani, s az aszály sem olyan nagy sosem, hogy meg ne menekülne egy fűszál.

Ha azt látod csak, amit megvilágít a fény, és azt hallod csak, amit a hang közöl veled, úgy a valóságban sem látni, sem hallani nem tudsz.

Talán minden csillag egy szem, ami nézi éjjel a világot, s merthogy elszomorodik erősen attól, amit lát, rásírja ilyenkor a harmatot.

Fogyókúra idején is ehetünk bármennyit, csak ne nyeljük le.

A világot szinte már teljesen felosztották, ami maradt, azt szétdarabolták, meghódították, gyarmatosították. De ott vannak a csillagok, a messzi, soha el nem érhető világok, csak fel kell nézni az éjszakai égboltra. Ha tehetném, én magunkhoz csatolnám a bolygókat; gyakran jut eszembe. Elszomorító, hogy ily tisztán látni őket, és mégis végtelenül távoliak.

Elnézni a kukorica növekedését, a rügyek kipattanását, megpihenni az ekevas vagy a kapa fölött; olvasni, gondolkodni, szeretni, reménykedni, imádkozni - ezek a dolgok teszik boldoggá az embereket.

A szavak olyanok, mint a napsugár. Minél koncentráltabbak, annál mélyebbre hatolnak.

Semmit sem fürkésznek az emberek egymás dolgaiban oly mohó érdeklődéssel, mint azt, amihez semmi közük.

Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.

Nem az egész földet foglaljuk el, hanem csak egy lábnyomnyit, nem a hegyet, csak képét a szemünkben, nem a tengert, csak mozgékony erejét és felszínének tükröződéseit. Semmi nem a miénk, csak a látszat, ezért ragaszkodunk hozzá oly erősen.

Egy semmiségtől is megvigasztalódunk, mert egy semmiség is lesújt minket.

A legszebb és legemlékezetesebb napok éppen azok, amelyeken sok csendes örömben van részünk, örömökben, amelyek úgy követik egymást, mint szálról lepergő tompa fényű gyöngyök, s nem azok, amikor valami remek, izgalmas vagy nagyszabású esemény történik.

Gyűjtjük az adatokat, dolgokat, embereket, ötleteket, "mélyenszántó tapasztalatokat", anélkül, hogy megértenénk lényegüket... De néha eljönnek más idők is. Amikor megálljt parancsolunk magunknak. Nyugodtan elüldögélünk valahol. Elveszünk egymásra rakódott emlékeink halma alatt. Figyelünk, és meghalljuk, amint egy másik világ halk szellői susogni kezdenek.