Sajnos soha senkit nem gyűlölünk annyira, mint azt, akit valaha szerettünk.

Aki gyűlöl, gyilkos. Aki nem bocsát meg, gyilkos, mert egyedül a gyűlölet az, amely nem képes megbocsátani. A gyűlölet az, amely nem látja be a saját felelősségét és kötelességét: csak a másik elmulasztott felelősségét és kötelességét látja. A gyűlölet az önzés kiteljesedése, a másik érdekeinek és értékeinek teljes szem elől tévesztése. A szeretet meglátja a másik érdekeit és értékeit, és a sajátjai mellé helyezi őket. Így képes megbocsátani is, megteremtve ezzel az újrakezdés lehetőségét.

Az ember csak egyszer, csak az anyjától fogadhatja el az életét. S óhatatlanul meggyűlöli azt, akitől másodszor is el kellett fogadnia. Magának sem vallja be, hogy úgy nézi megmentőjét, mint a sátánt, akinek elszerződte lelkét.

Néha azt hiszem, valami szörnyeteg lakhat abban a sötét lyukban, ahol a szívemnek kéne lennie. Időnként aztán megnő ez a szörny, teljesen kitölti a bőrömet, és olyankor mindig valami rosszat kell csinálnom. A lélegzete csupa hazugság, és bűzlik a gyűlölettől.

Bárcsak egész Rómának egyetlen feje volna, hogy egy csapással leüttethetném!

Clary figyelte, amint a fiú távolodik tőle, és egyszerre érzett késztetést, hogy elbőgje magát, meg hogy utánaszaladjon azzal a határozott szándékkal, hogy alaposan bokán rúgja. Mivel biztos volt benne, hogy bármelyiket is választaná, az Jace-t mérhetetlen elégedettséggel töltené el, inkább nem tette egyiket sem.

Ha egy dühödt pillanatban türelmet tanúsítasz, száznapi bánattól menekülsz meg.

Amikor az embernek mindent meg kell köszönnie, meg folyton olyanokat mondani, hogy milyen kedves tőled, meg hasonlók, akkor az ember belülről egy kicsit megrothad, és a változatosság kedvéért úgy szeretne egyszer jól odamondani... De amikor végre alkalma nyílik rá, a fejébe száll, és azon kapja magát, hogy túl messzire ment.

Elvakult gyűlölet... igen, elvakult gyűlölet. De még egy vak is szíven döfhet valakit véletlenül.

A gyerekek nap mint nap éreznek hasonlót. Dühbe gurulnak, s azt mondják apjuknak-anyjuknak: "Gonosz vagy! Utállak! Bárcsak meghalnál!" Az anyák - mint értelmes, józan teremtések - nem veszik zokon, oda sem figyelnek. Ám mikor felnövünk, még mindig gyűlölhetünk ugyan, de már nem akarunk gyűlöletből ölni. Vagy ha mégis... nos, akkor börtönbe kerülünk.

Nincsenek nagyobb terroristák a duzzogva hallgató, sértődöttséggel zsaroló embereknél.

Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik, s aztán ott terem a valóság, s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.

Mi, modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel - a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás. Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét. Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak szívünket törik össze.

A nő, ha dühös, nemigen ügyel a kijelentései szigorú igazságára.

Az aljasságra vicsorgó gyűlölet
Is eltorzítja az arcvonásokat.
Az igazságtalanság miatt érzett haragtól
Is bereked a hang.