Néha egy erős fuvallat szárnyára kapja az embert, és csak röpíti magával az ismeretlenbe. Bár felkészületlenül éri, mégis talán jobb helyen teszi le, mint hinné.

Az ember szemmel születik, de van, aki soha nem tanul meg látni.

Az új akkor tud belépni az életedbe, ha helyet csináltál neki: ha a régi romba dőlt, és te kisöpörted a romokat.

A megismerés utazás, és a lehetséges utak száma végtelen.

Sokan szívesebben maradnak a biztos rosszban, mint indulnak el egy bizonytalan "talán jobb lesz"-felé. Pedig a sikerhez nem egyenes út vezet, sokkal inkább kanyargós az ösvény. Ha csak az egyik sutba dobott ötletet elővennéd, elkezdenél dolgozni rajta, ebből tanulnál, aztán újabb ötletet vennél elő és azt már jobban meg tudnád valósítani, míg végül eljutnál az IGAZI NAGY ÖTLEThez, ami mellé büszkén oda tudnál állni, akkor hamarabb érkeznél meg a céljaidhoz, mint ha a megfelelő pillanatra várva el sem indulsz az úton.

Aki teremt, nem követheti a jól kitaposott ösvényt. Fel kell kutatnia a saját útját, magának kell keresgélnie az élet dzsungelében. Egyedül kell mennie.

Az Isten munkája feletti elmélkedés - legalábbis bizonyos mértékig - feljogosít bennünket arra, hogy csodálattal álljunk meg Isten bölcsessége előtt, és arról véleményt formáljunk. Az Isten munkáiról való gondolkodás pedig arra késztet minket, hogy megcsodáljuk Isten magasabb rendű hatalmát, s ennélfogva az emberi szívben tiszteletet ébreszt Isten iránt. Ez a gondolkodás fel is indítja az emberi lelket Isten jóságának szeretetére. Ha a teremtmények jósága, szépsége és csodálatossága oly nagy örömre indíthatja az emberi lelket, Isten saját jóságának kútfeje (összehasonlítva a teremtmények parányi jóságával) mennyivel inkább maga felé fordíthatja a felindult emberi elméket.

Ahhoz, hogy jól segíthessünk, fontos, hogy a szegényekre ne problémagócként, hanem hozzánk hasonló emberekként tekintsünk, és tájékozódjunk helyzetük, igényeik, lehetőségeik felől. Ha tudomást veszünk a körülöttünk élő éhezőkről, idősekről, fogyatékosokról, rabokról, hajléktalanokról – igenis tettünk valamit.

Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.

Nincs írott törvény, amely kimondja, hogy csak azért, mert valaha hittél valamit, most már örökre ahhoz kellene tartanod magad.

Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.
És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető "homokos, vizes síkságra". Ahol már nincs remény.

A szívem természetéből adódóan nyitott és együttérző. Mivel azonban félek a fájdalmas érzésektől és helyzetektől, korlátokat állítok, hogy megvédjem magam.

A kritizálás elvakít, az elemzés viszont felnyitja az ember szemét.

Járom a magam útját. Szabad vagyok és boldog. Nyitott a világra. Igyekszem nap mint nap friss tekintettel felfedezni benne a csodát. És ezáltal haladok valami felé, ami más, ami lényegibb, igazabb.