Egyikünk sem képes fölfogni, hogy végtelen hosszú időn keresztül nem létezünk majd. Furcsa, milyen gyötrelmes számunkra ez a gondolat, holott azt tökéletes egykedvűséggel vesszük tudomásul, hogy végtelenül hosszú idő előzte meg a létezésünket.

A jóság. Az mindig konkrét helyzettől függ. Van, amikor a konok számonkérésem tesz jót a másiknak, van, amikor az ellenkezője. Magára kell hagynom, hogy jót tegyek vele, a másiknak a kezét sem szabad elengednem. Lehet a haragom is jóság.

A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.

Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.

Ami tömegnek látszik, az sorsokat rejt magában; a legszürkébb, legszűkszavúbb ember is emlékeket, vágyakat, indulatokat, szenvedélyeket hordoz.

Elég csak élni: az ember mindent lát, és látja mindennek az ellenkezőjét.

Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé. Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.

A világ gömbölyű, és a hely, mely tán a végnek látszik, akár a kezdet is lehet.

Egy sziklahalom megszűnik sziklahalom lenni, mihelyst akár csak egyetlen ember is úgy tekint rá, hogy benne katedrálist lát.

Önmagában véve semmi sem tisztességes vagy tisztességtelen, igazságos vagy igazságtalan, kellemes vagy kínos, jó vagy rossz. A közvélemény ruházza fel a dolgokat ezekkel a tulajdonságokkal, mint ahogy a só ízesíti meg az ételeket.

A szerelem nem melegházi növény, hanem vadvirág, amelyet egy esős éjszaka, egyórai napfény kelt életre; vad magból sarjad és vad szél űzi végig az úton. Ezt a vadvirágot, ha történetesen kertünk kerítésén belül virul, növénynek nevezzük, ha azon kívül, gyomnak, de akár növény, akár gyom, illata és színe mindig vad.

A világ úgy hemzseg a csodáktól, hogy azok közhellyé válnak és mi elfelejtjük... elfelejtem. Folyton ugyanazt a világot fürkésszük, mely így elszürkül előttünk. Más perspektívából azonban elakad tőle a lélegzetünk, mintha akkor látnánk először.

A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem.

A valóság csak egy nézőpont.

Ha úgy érezzük, hogy egyszerre több cselekvés fonalát a kezünkben tartjuk, akkor figyelmünk valójában csak ide-oda ugrál.