Minél tehetségesebb egy színész, annál nehezebben kezelhető. A rendezés és az igazgatás éppen abban áll, hogy az, aki rendez vagy igazgat, a nehezen kezelhető színészeket, ha nehezen is, de kezelni legyen képes.

Zseniálisnak besorolni leginkább halott művészt illik. Az élő művész lehet egyszer-egyszer nagyon-nagyon jó, de mégis ott van egy új korszakban való elévülés és romlandóság rizikója.

A magyar színész senki másra nem számíthat, csak arra, hogy tetszik a népnek. A nép pedig nagy átlagban rossz ízlésű, és bár ez sajnálatos, bizonyos színészek számára néha még szerencse is.

A színházi közhiedelem úgy tartja, hogy a pályához húsz százalék tehetség és nyolcvan százalék szerencse kell. Az én beosztásom más. Szerintem száz-száz százalék tehetség, szerencse meg szorgalom és ötszáz százalék szívósság szükséges.

Aki fölmegy a színpadra, annak a személyisége azonnal pőrévé válik. A színészet ugyanis akár jó, akár silány, a lemeztelenedés művészete. Ott fenn mindenkiről minden kiderül.

Ha egy színész - akár egy komédiában is - nem azt keresi, hogy miképp tépheti fel sebeit, miképp enged belátást titkaiba, miképp él meg olyat, amiből a néző saját sebeire, titkaira ismer, nincs értelme az egésznek.

A legsekélyesebb színdarabban is meg lehet találni azokat a helyzeteket, amiket kihasználva leleplezhetjük mindazt, amit a színpadon kívül rejtegetünk, vagy ha nincs meg bennünk, rejtegetnénk. A színészet varázslata elsősorban abban áll, hogy valaki emlékezni képes arra is, amiben nem volt része, ami nincs meg benne. Vagyis nem úgy tenni, "mintha", hanem beépíteni magunkba a feladat minden lehetséges értékét, és azt összeolvasztani azzal, amiben viszont részünk volt, ami megvan bennünk.

A művészet természeténél fogva valami olyat próbál megragadni, ami megragadhatatlan. Az ember minden műalkotással eszközt teremt, hogy kifejezzen valamit, egyetlen dolgot, amiről a művészet eredetileg szól.

Mivel a művésznek az anyagot kell formálnia, hogy az közvetítsen valamit, a lényegi dolog artikulációja nem lehet tiszta, mert túlságosan is az előtérbe tolakszik a közvetítőanyag elsődleges természete.

A művészet az egyetlen megmaradt érték ebben a világban.

Van a ritmusban valami varázslat: már-már elhiteti velünk, hogy miénk a magasztos.

Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag.

Nem a fényképezőgéppel, hanem az agyunkkal, a belső látásunkkal kell felvételeket készíteni. Az objektív mindig a fejünkben legyen, ne előtte! Ha az objektívet rátapasztjuk a szemünkre, az olyan, mintha megvakítanánk magunkat.

Édes a vers gyönyöre s kétszer édes,
hogyha a dal két szívet testvérré tesz;
nem lelünk még emlékeink között
se tetszőbb sorsot, mélyebb örömöt,
mint a testvér-költőkét, kik a dráma
múzsáinak örök diadalára
egyesítették nagy szellemüket.
A géniuszt oly érzés lepi meg,
ha rájuk gondol, melyben zeng a jó,
s mindaz, mi nagy, magasztos, gyógyító.

Nevezzétek ki a derék zeneszerzőt karmesterré vagy zeneigazgatóvá, a költőt udvari költővé, a festőt udvari arcképfestővé, a szobrászt udvari portréfaragóvá, s hamarosan nem lesz egyetlen haszontalan ábrándozó sem, csupa jól nevelt és szelíd erkölcsű, hasznos polgár él majd országotokban.