Az őszinteség a legszebb elveszett művészet.

A műfajok keresztezése mindig megújítja kreativitásunkat, felrázza szellemi világunkat.

Az elkészült mű önálló életbe kezd. Ha csak nem halva született.

Némely kritikus mint a légy: rászáll művedre és bepiszkítja.

Muszáj ösztönösnek lenni, másképp nem működik az alkotás.

Az alkotáshoz meg kell változtatni a nézésünket, meg kell találni a saját támadási irányunkat, ki kell fejleszteni egy látásmódot, állandóan gyakorolni azt, hogyan lehet megváltoztatni a szabályokat, kikerülni a nehézségeket, harcolni önmagunkkal a klisék használata ellen.

Ahhoz, hogy valóban jó legyen egy alkotás, kell az a vibrálás, ami azáltal jön létre, hogy ütköztetjük a véleményünket. Én is mondok valamit, a másik is szeretne valamit, és aztán addig gyűrjük, amíg valóban működni kezd.

Egyetlen utazó sem kerülheti el, hogy visszásan érezze magát a mély katlanokban, a festők pedig beleborzonganak, ahogy a vászonra viszik a sűrű erdőségeket, melyek rejtélyességét éppúgy érzékeli a lélek, mint a szem.

Bármely illusztrátor képes festékkel összefröcskölni egy lapot, hogy aztán lidércnyomásnak, vagy boszorkányszombatnak, vagy az ördög arcképének nevezze el, ám kizárólag egy nagy művész képes valóban ijesztőt vagy valószerűt alkotni e stílusban. Éspedig azért, mert csak egy nagy művész ismerheti az iszonyat anatómiáját és a félelem fiziológiáját - az olyféle vonalakat, melyek lappangó ösztöneinkhez és örökletes félelmeinkhez kötődnek, és a megfelelő színbeli kontrasztot, melyek szunnyadó borzongásérzetünket költik fel.

A művész olyan, mint a cápa: muszáj mozognod, különben megfulladsz.

A legszebb zenét is hiába, vagyis csak a külföldnek írjuk, ha nem hozzuk előbb a magunk népét olyan karba, hogy meg is értse, amit írunk.

A művészet a XX. század második felében elveszítette a titkát. Napjaink művésze azonnali és teljes elismerést vár, gyors fizetséget azért, ami a lelkében zajlik.

A művészet nem az ember tudatára, hanem az érzelmeire hat, hogy meglágyítsa, megpuhítsa az emberi lelket. A nagy műalkotás eszmeisége sokrétű és meghatározhatatlan, akár az élet. Ezért sem számíthat az alkotó műve tökéletes befogadására, mely megfelelne a saját értelmezésének. A művész csupán törekedhet arra, hogy megmutassa a maga világfelfogását, hogy az emberek az ő szemével nézzék a világot, hogy áthassák őket a művész gondolatai, kétségei, érzései.

A művészet létéből fakadóan nemesítő hatással van az emberre. A művészet teremti meg azokat a szellemi kapcsolatokat, melyek közösséggé teszik az emberiséget, valamint azt a különös erkölcsi légkört, melyben képes felvirágozni. Máskülönben elpusztul, miként az elhanyagolt kertben az elvadult almafa.

A film minden más művészetnél inkább bővíti, gazdagítja, illetve náluk tényszerűbb módon koncentrálja az emberi tapasztalatot. Sőt, nem csak gazdagítja, hanem, fogalmazzunk így, jelentős mértékben ki is egészíti. Ez jelenti a film valódi erejét, és nem a "filmcsillagok", a kalandok és a szórakoztatás. Az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.