A színészet sok tekintetben pusztán odafigyelés.

Egy remekmű éppen azért remekmű, mert tanulságai nem rekednek meg az időben.

A színésznek arra is nagyon kell vigyáznia, hogy ne legyen túl sovány, kövér, alacsony, magas, szőke, vörös, fekete, fehér, hangos, halk, fiatal vagy öreg, és ne legyen benne semmi olyasmi, ami a rendezőnek eszébe juttatja róla a barátnőjét, a barátját, az apját, az anyját, a lelkészét, a terapeutáját vagy utált mostohagyerekét. A színésznek elég jól kell ismernie a forgatókönyvet ahhoz, hogy időnként fel-felnézzen belőle, de az isten szerelmére, nehogy kívülről bevágja! Aki kívülről fújja, az olyan beképzeltnek látszik, mintha máris megkapta volna a szerepet. És mindenekelőtt, bármilyen égető szükséged van a munkára, bármennyire is korog a gyomrod, bármennyit bujkáltál is a háziúr elől, soha ne mutasd ki a kétségbeesésed.

Talán furcsán hangzik az, hogy a tudós ugyanúgy a teljes személyiségével vesz részt az alkotásban, mint a művész, ám ezen a téren a tudós és a szakember között körülbelül olyan a viszony, mint a művész és az iparos között.

Vannak folyamatok, amelyeket nem lehet gépesíteni, mert szeretettel kell hozzájuk kezdeni, példának okáért ilyen az írás is.

S ha a természet örök szála egyre
Közönnyel orsóra csavarodik,
S a lények harmóniátlan tömegje
Bosszantó ricsajjá zavarodik,
Ki léphet az egyhangú folyamatba,
Megélesztve, hogy ritmikus legyen,
S az egyest átfogóvá ki avatja,
Mely gyönyörű akkordokkal üzen?
Vajon ki szít vihart a szenvedélyből?
Alkonypírból ki sző mélyebb jelet?
S ki hint szirmot, mikor minden virág nől,
Ahol a kedves lépeget?
Dicső koszorúvá vajon ki fonja
A borostyánt, mely magában fakó?
Az Olympost egyesíteni ki fogja?
Emberi erő, költőkben lakó!

A művészet "feladata" nem a szórakoztatás, hanem megmutatni a világból, az emberből valami fontosat; amin nem biztos, hogy halálra röhögjük magunkat.

Egy fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk.

A művészvilág kegyetlen, merev tud lenni, hajlamosak kirekeszteni a feltörekvő tehetségeket, hogy a papírral rendelkezőknek adjanak teret. Én szeretnék lenni az egyik példa arra, hogy ha az ember kitartó, elég akaratereje van, szívből csinálja, amit csinál, és a szakmai zsűri helyett az emberek szeretetére és támogatására hagyatkozik, akkor igenis képes sikereket elérni anélkül is, hogy művészeti végzettsége lenne.

A rendezés egyoldalú foglalkozás, amellyel együtt jár az egészségtelen élet. Állandóan sötét, kellemetlen, cúgos lyukban dolgozni. Ez egy művilág. Varázslatos művilág.

A tudomány a tudás és megértés, míg az irodalom és művészet a szépség és tapasztalatszerzés terét igyekszik tágítani.

A kutató egyénisége hasonló mértékben határozza meg a pályáját, mint egy művészé az övét.

Mindenkihez más a kulcs: van, aki egyértelmű rendezői utasításra vár, és hibátlanul megvalósítja az elképzeléseimet, van, aki lassan, belülről, önállóan építkezik. Van, aki küszködik, más már az első próbán "hozza a karaktert". Ez alkat kérdése. Mindegyiket meg kell érteni. A rendezőnek ezt meg kell tanulnia.

Az ihlet nem jön magától, azt elő kell készíteni, ki kell dolgozni. Én csakis a munkában hiszek.

Egy művésznek kötelessége megerősíteni annak a társadalomnak az értékeit, amelyben él; vagy pedig tagadnia kell azokat.