Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

Édes a vers gyönyöre s kétszer édes,
hogyha a dal két szívet testvérré tesz;
nem lelünk még emlékeink között
se tetszőbb sorsot, mélyebb örömöt,
mint a testvér-költőkét, kik a dráma
múzsáinak örök diadalára
egyesítették nagy szellemüket.
A géniuszt oly érzés lepi meg,
ha rájuk gondol, melyben zeng a jó,
s mindaz, mi nagy, magasztos, gyógyító.

Egy hölgyet láttam a mezőn
szépnél szebbet, tündérleányt,
a haja hosszú, a lába hab,
és szeme láng.

Még jobban szeretlek azért, mert azt hiszem, csakis önmagamért kedveltél meg, s nem befolyásolt semmi más.

Semmi sem valódi, amíg ki nem próbáljuk - még egy szólás sem igazi szólás, ameddig saját életünk nem szolgáltat példát rá.

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb.

A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!

Szeretnék hinni a halhatatlanságban...

Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled - a leghosszabb élet is rövid.

Bárcsak hinnék a halhatatlanságban - bárcsak örökké élhetnék veled!

Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.

A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.