A stand-upban az a jó, hogy őszinte műfaj, nincs meg az a rajongói viszony, ami egy színésznél vagy a rocksztárnál: tulajdonképpen magadért szeret meg, aki megszeret, hiszen a te történeteidet, a te gondolataidat hallja, még ha azokat kicsit másként is adod elő, mint azt egy asztaltársaságnál tennéd.

Az emberek a szerepek által kategorizálják a színészeket, és hajlamosak dobozokba tenni őket.

A tudomány irányítja a világot, a művészet pedig lakhatóvá teszi.

Sokan abba a csapdába esnek, hogy elhiszik, a közönségsiker igazolja a "művészetet". Aki a saját szakmájában nem sikeres, nincs tekintélye pályatársai legjava előtt, akkor a legtöbb, amit megtehet, nem rontja tovább a levegőt.

A művészet, azt hiszem, maga a titok. Egy kép vagy egy zenemű elsősorban mégis csak az érzékekre hat. Kell, hogy legyen benne valami, ami konkrétan nem fogalmazható meg, amit csupán érzünk, sejtünk. Egy regény, illetve egy színdarab sem mindig kizárólag a megfogalmazott történetről szól, hanem mindig sokkal többről, ami a mondatok, az események mögött van.

A tudomány velejében mindvégig megmaradt művészetnek, és úgy hiszem, magvát tekintve a tudomány mindig filozófia is.

A tudomány sosem tökéletes, mindig nyitott a másnapra, a másnapi felfedezésre, amivel majd kibővítik vagy korrigálják a tévedéseit. A művészet azonban mindig zárt marad, tehát valamilyen értelemben kívül tud maradni az időn; mert Bach olyan tökéletes, hogy azt soha senki nem fogja tudni felülmúlni.

Egy művész feladata, hogy gátakat törjön át, határokat lépjen át. Meg kell tenni ezt a lépést, mert így születnek az új dolgok.

Lélekből zenélünk: ha nincs lélek, nincsen meg a plusz, amit te tudsz adni, akkor csak a szakma van.

Azt tanítják, a zenének van határa, de ember, a művészetnek viszont nincs határa.

Fontos az, hogy egy produkcióból érződjön a személyiség, sokkal jobban megjegyzik azt, mint pusztán a "jó" énekeseket.

A kikapcsolódás is fontos része az alkotás folyamatának.

Semmiféle bölcs ember nem fejti meg az élet értelmét. Hogy általában mi az értelme az életnek, azt én nem tudom, s talán akkor is így felelnék, ha száz évvel megtoldanám az életemet. Ha azonban egyetlen színész pályafutásának az értelmén gondolkodom - az enyémen -, annyit mindene­setre mondhatok: A szomorú embereket megvigasztalni és jóra, szépre nevelni. Mindig ezt akartam, s ez ma is az én ars poeti­kám!

Az ember csak azt képes előadás közben visszaadni, ami megtörtént vele. De a nézőnek azt már nem kell tudnia, hogy az a valami hogyan történt.

Az a jó zenészéletben, hogy ha depressziós vagy, akkor jól tudsz keresni.