Szerencsétlen az a színész, aki túl sokat, vagy túl keveset van színpadon.

Csakis az a festészet méltó a figyelemre, amelynek létoka ugyanaz, ami a világ létoka: a titok.

Szerintem a művészet besorolhatatlan. Nem hiszek a sajtókategóriákban, csak a közönségben.

A munkához jó körülményekre, otthonra van szükség. Itt-ott meghúzódva nem lehet alkotni.

Ha olyan dalokat írok és énekelek, amit mindenki ért, mindenki befogad, úgy érzem, segíthetem az emberek együttélését, megértését. Mint a főzőkanál a fazékban, én az élet jó ízeit szeretném úgy kikeverni, hogy egyenletes, tiszta ízharmónia jöhessen létre.

Egy művésznek fegyelmezettnek kell lennie, fel kell mutatni érzelmeket, de a saját, személyes fájdalmainkat transzformálnunk kell.

A színekkel nagyon csínján kell bánni, könnyen elterelhetik az ember figyelmét a lényegről, a fekete-fehér képek sokkal markánsabb kifejezés lehetőségét rejtik, s kevésbé teszik lehetővé a "mellébeszélést", vagy a hibák elpalástolását.

Nem érdemes sablonokban gondolkodni egy színésznek, mert unalmassá válik saját maga számára is.

A színház nem életre halára, hanem csak és kizárólag az életre szól. Nem szabad belehalni.

A művészetek tanulmányozása, akárcsak a régi szerzőké, bizonyos tartást kölcsönöz a számunkra, kielégülést eredményez bennünk magunkban; nagy témákkal és nagy érzeményekkel töltvén meg bensőnket, úrrá lesz minden vágyon, amelyek kifelé törekednek, ápol viszont minden méltó igényt a csöndes kebelben; és miként festők, szobrászok, építészek, úgy jár a műkedvelő is: magányosan dolgozik olyan élvezetekért, amelyeket másokkal megosztania eszébe sem jut.

Az igényes színház mindig tükröt tart, bekapcsol, szembesítést kínál.

Sokkal érdekesebb olyan színésszel dolgozni, akinek folyton jár valami a fejében és megoldásokat kínál, mint aki engedelmes bábként bólogat.

A művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.

A természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotással, melyek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a folyó, a síkság, minden föltétlen. De Bach egy fugája, Rilke egy verse, Cranach, vagy Goya egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Phidias vagy Rodin egy szobra az ajándék, melyet az ember, csak ő, egyedül az összes élőlények között, tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez. S csak ez számít az ember számára: a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes vegyülete.

Egyre gyakoribb a mű nélküli művész, s a művészet nélküli mű, meg a minden nélküli semmi.