A moralista sosem megértő, sosem megbocsátó. Nem tud megbocsátani, mert ő saját magával is mindig olyan keményen bánt... Oly sok nehézség árán érte el jelenlegi "jellemét", hogy most már minden öröme csak abból származik, hogy ő "szentebb nálad". Hogy bocsáthatna hát meg? Ha megbocsátana, nem élvezhetné egoista munkájának gyümölcsét. Az aszkéta a legegoistább ember a világon. A valóban erényes ember sosem aszkéta.

Minél nagyobb terhelés alá kerülök, annál nagyobb az esélye annak, hogy fekete-fehér működésmóddal próbálok szabadulni a rossztól, amit belül élek át. Ez azt jelenti, hogy akkor járok jól, ha elég érett vagyok, ha bírom a belső feszültséget és az ambivalenciákat. Vagyis elfogadom, hogy képes vagyok egyszerre szeretni és gyűlölni. Egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre akarom a vesztedet és a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és távol kerülni tőled. Amikor képes vagyok elviselni ezeket a kettősségeket, akkor vagyok a személyiségemnek egy olyan talaján, amelyen a megbocsátás lehetségessé válik. Ha valaki az átélt és megtapasztalt rosszal kapcsolatban nem tud ezekben az ambivalenciákban gondolkodni, akkor az nem azt jelenti, hogy őt olyan sérelem érte, ami megbocsáthatatlan, hanem azt, hogy ő a sérelmet nem képes megbocsátani.

Ha az ember nem képes megbocsátani a társának, nem szereti azt. Az igazi szeretet határtalan, és nincs az a mennyisége a sértésnek, melyet ne bocsátana meg, ha igazán szereti őt.

Az eszem szeret megbocsátani, bár néha a lelkem nem hagyja. Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak. Néha a barátságokat is buta, nem gyógyuló hegek teszik tönkre.

Nem fordíthatunk hátat senkinek csak azért, mert egyszer cserbenhagyott, különösen nem egy életre szóló barátság után, különösen akkor nem, ha enyhítő körülményekkel is számolhatunk.

Ne legyetek keményszívűek ahhoz, aki kísértésbe esett, igyekezzetek úgy megnyugtatni őt, mint ahogy ti magatok szeretnétek megvigasztalódni.

Amikor te dühbe gurulsz, többnyire igazad van. De ha valakinek csak egy pici sütnivalója van, gyorsan rájön, hogy ha hagy beszélni, hamarosan eljutsz arra a pontra, ahol már nincs igazad. Vagyis miután rávágtad valakire az ajtót, repülőre szálltál, vagy valami hasonló hülyeséget cselekedtél. Szépen működésbe lép az a finom, tisztességes, liberális kis igazságérzeted, és nemcsak a hülyeségedért kérsz bocsánatot, hanem azért is, amiben igazad volt.

Aki nem tud megbocsátani másoknak, az széttöri azt a hidat, amelyen neki is át kell futnia, ha a mennybe akar jutni; mert mindenkinek szüksége van a megbocsátásra.

A nő sokszor el sem tudja képzelni, miért nem kérnek bocsánatot a férfiak, amikor valami igazán súlyos hibát, tévedést követnek el. Az igazság az, hogy a férfi fél: nem bocsátanak meg neki.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.

A megbocsátás olyan, mint egy kétsávos út: amikor megbocsátunk valakinek, magunknak is megbocsátunk.

A felháborodás nélküli ember, - elviselhetetlen lény. Fel kell tudnod háborodnod - s még mindig. Mihelyt az életbölcsességed akkora, hogy megfoszt indulataidtól, - s különösen: ha még véleményedtől is megfoszt: már értéktelenné is válik. - Aki mindent megért s mindent megbocsát: tűrhetetlen lény az!

Irigylésre méltó, aki képes megbocsátani, és valóban megfeledkezni egy sérelemről.

Az ember szívében nincs helye haragnak,
Én mondom, bocsáss meg magadnak!

Nem "megbocsátani" nehéz, hanem elfelejteni és újra hinni.