Ha felébredek, és egy börtönben találom magam, de észreveszem a nyitott ajtót, akkor nem kell tökölni azon, hogyan kerültem oda. Azonnal ki kell sétálni onnan, és kész. Szerintem, ha bármi rosszat teszünk, lopunk, hazudunk, megcsaljuk az embereket, de elhatározzuk, hogy ezt többé nem tesszük, akkor a világ és az istenek is azonnal megbocsátanak.

Nincsenek izmok a megbocsátásra. Nem lehet elhatározni, nem lehet akarattal megbocsátani valakinek. Tehetsz úgy, mondhatod azt, hogy megbocsátasz, de a szívedből nem fog eltűnni a megbántottság.

Előbb lehet elfelejteni, mint megbocsátani valamit.

Ha egy reggel az ember felébred, és észreveszi, hogy a szívéből eltűnt a düh, eltűnt a sérelem, akkor szerintem hálás lehet. Akkor a világmindenség megengedte, hogy megbocsásson.

Attól, hogy megbocsátottam neked, még nem csillapodott a fájdalmam. Kell egy kis idő, míg begyógyul.

Rámosolygott... visszamosolygott. A mosolyvalcer elölről. Meghökkentő ez néha a fogadalmakkal, az ember eltökéli, hogy így és így lesz ezentúl, és elég egy pici szájmozgás, máris vét a megingathatatlannak elkönyvelt törvény ellen.

Egy férfi nagynak tűnhet a saját és mások szemében, amikor erőszakoskodik az emberekkel. De egy nő szemében akkor tűnik nagynak, amikor eléggé szerény ahhoz, hogy azt mondja: bocsánat.

Amikor megbocsátasz, a múltat már nem változtathatod meg - de befolyásolhatod a jövőt.

Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent.

Ha a "megbocsátás" annyit jelent: megígérem, hogy többet nem beszélek valamiről - nos, ezt kétségtelenül meg tudom tenni. De nem mindig okos dolog magunkba fojtani egy kellemetlen emléket. Ott forr, erjed a mélyben, és átjárja az embert, akár a méreg.

A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt.

Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.

Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.

Ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy "sajnálom", esküszöm, orrba vágom. Mert az, hogy sajnálja, semmin nem változtat; annyit ér legfeljebb, hogy újra ráébredek: ez már megmásíthatatlan.

Ha keserű vagy, dühös, sajnálod magadat és képtelen vagy megbocsátani, mit gondolsz, hová jutsz el ezzel a viselkedéssel? Fordíts hát hátat a pesszimista hangulatnak, tankolj fel optimizmussal, töltődj fel hálás, cselekvő, együttérző vagy megbocsátó hozzáállással.