A becézés enyhet adó harmatként permetez a megbántott női szívre, és meglágyítja.

Ha az ember megbocsát valamit, akkor azzal nem semlegesíti a korábbi tetteit, és nem teszi meg nem történtté a megbántás tényét sem. Ugyanakkor elismeri, hogy valódi megbánásra került sor, és készen áll a kapcsolatuk folytatására.

Aki kilép a nyilvánosság elé, az nem várhat, és ne is követeljen elnézést.

Az embereken nem lehet segíteni. Én legalábbis nem tudok. Csak az Úristen szólíthat fel bűnbánatra, gondolom, ezt maga is tudja.

A bosszúval legföljebb azt érjük el, hogy egyenlőek leszünk az ellenségeinkkel, míg a megbocsátással náluk bölcsebbnek és intelligensebbnek bizonyulunk.

Mindig megbocsátom mások haragját, mert az ember természetéhez tartozik, hogy dühbe gurul. Általában megbocsátom, ha valaki hazudik nekem, mert az emberi természet nagyon gyenge, és nagyon gyakran nem elég szilárd ahhoz, hogy szembenézzen a nehézségekkel, és elmondja a teljes igazságot. Azt is megbocsátom, ha valaki alaptalan híresztelést vagy pletykát terjeszt rólam, mert nagyon könnyű kísértés, hogy másokat így próbáljanak meggyőzni.

A hegycsúcs nem közeledhet a völgyhöz, de az emberek közeledhetnek egymáshoz.

A bocsánatkérés forrása a fájdalom.

A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsátás és kibékülés lehetőségét. Azért olyan hideg és távolságtartó sok-sok kapcsolat, mert valahol elsikkadt a bocsánatkérés.

Az igazi megbocsájtás lebontja a gátakat, melyeket a sérelem épített, és idővel megnyitja a bizalom felépülésének útját.

Minél mélyebb két ember kapcsolata, annál jobban vágynak a megbocsájtásra.

Ha bocsánatot kérsz, az olyan, mintha felkínálnád a nyakad egy vámpírnak.

Ha a bűntudat nem gyötör tovább, nem lesz szükséged a megbocsátásra sem.

Nem akarok veszekedni veled, életem, csak eltérő a nyelvszemléletem. De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt, - és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, - hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit.

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsátok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.