Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalábbis ráfogjuk valakire, hogy őt szeretjük életünk végéig.
Mellette ülve éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, mint az esküvőnk napján, de ahogy ránéztem és észrevettem, hogy szomorkásan oldalra siklik a tekintete, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy ő már nem is szeret engem.
Miért idézget most engem? Miért hív, mit akar, miért gyötör még most is; hagyjon, élek, ahogy tudok, és nyugodt lehet: magát nem lehet elfelejteni, tudom, hogy magának csak ez fontos: magát nem lehet elfelejteni soha.
Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.
Lementem a lépcsőn, és közben mindenhol és mindenben az együtt töltött évek nyomait láttam. Betöltötték az egész házat, és egyáltalán nem értettem, hogyan képes szerelem és megszokás azzá a furcsa eleggyé összesűrűsödni, amit úgy hívunk: élet.
Sosem tudtam, hogy milyen sokféle szerelem létezik, vagy hogy milyen sokféle dologra viszi rá az embert. Sosem tudtam, hogy milyen sokféleképpen lehet elbúcsúzni.