Amikor egy szerelem véget ér, a gyenge sír, a gyakorlatias rögtön keres egy másik szerelmet, de a bölcsnek már van egy tartalékban.

Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

A válás olyan tragédia, amely egy idő után már gyanúsan hasonlít a megkönnyebbülésre.

Nem hiszem, hogy az életünk arra való, hogy leéljük valaki mellett, akihez nincs kedvünk már odabújni. Boldogtalanná tesszük őt is és magunkat is.

Újabb és újabb sérelmeket forgattak ki a mélyből, régóta beforrott sebeket téptek fel, új sebeket ütöttek, és mindkettőjüknek rá kellett döbbennie a fájdalmas igazságra, hogy a házasélet harcmezején eltöltött hosszú évek alatt jóformán csak a haragjaikat terelgették ide-oda.

Egyszer szeretném megkérdezni már:
nem fáj néked, hogy néked sose fáj...?

Amíg szerelmes az ember, minden szuper! De hová a pokolba tűnik el a szerelem?! Ne hidd, hogy időben észre fogod venni, mikor elillan! Nem fogod! Oltári spéttel döbbensz csak rá, hogy jé, már ezerkilencszázhuszonhétben kiszerettél életed párjából!

A lángoló szerelmesek az esküvő után kezdik kiismerni egymást, ám igazi jellemvonásaik a búcsúzáskor mutatkoznak meg. Ekkorra másznak elő a szörnyek a pincéből.

Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál a szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Mindent máshogy látsz,
mindig máshol jársz,
mint én.
Az utunk eltűnt rég,
az összes emlék szép,
a miénk.
De minden perc, mit éltem
veled, tudd, már részem,
a miénk.
A mosoly rajtad még
pont olyan, mint rég,
csak már nem az enyém.

Érezhetném úgy, hogy az élet igazságtalan volt velem, mert elvette tőlem azt, ami a legfontosabb: a szerelmet. De más nők is léteznek, és minden szerelmi bánat elmúlik egyszer.

Miért bájologtam ostoba módon azzal a lánnyal (/fiúval), mikor tudtam, hogy szenvedést okoz neki? Miért hagytam, hogy udvaroljon neki az a barom, anélkül, hogy különösebben reagáltam volna, mint aki nagyon biztos a dolgában, vagy éppenséggel nem elég biztos. Hogy voltam képes válasz nélkül hagyni, mikor közös jövőnkre célozgatott, pedig akkoriban más vágya sem volt, mint hogy szerethessen, és kettőnkről álmodozott?

Furcsa volt a tekintete. Szomorú és üres. Férfiak néznek így, amikor régmúlt szerelmükkel találkoznak.

A szerelem életéről leválva, a szerelemtől nem színezve a világ visszanyeri a maga természetes és érzéketlen jelentőségét. Ez először mellbe vág, aztán furán vigasztal.