Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelmemről, mely érted lobogott.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szived magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjuságodat.

Villámsújtott vagyok. Elveszítettem a tájékozódóképességemet. Belefulladtam a szemedbe.

Ha a hangod hallom, a szívem kinyílik, mint virág a reggeli napsütésben.

Míg én én vagyok, te pedig magad, a világ része vagyunk mindketten. Örökké a tiéd!

Szeretnék boldog ember lenni. Amit szeretnék, csak azt tenni,
Csakis veled, csakis veled, mert te szeretsz, és ennyi.

Legyen tél, legyen nyár ma,
Idegesítő, végtelen dráma,
Akkor is itt leszek, te drága,
Hogy csókokat adjak a szádra!

Te vagy az egyetlen jó dolog, ami valaha is történt velem.

Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok: olyan időszakok, amelyek kisebb, vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én négy olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet: azt az évet, amikor megszülettem, azt az évet, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni, azt az évet, amikor meghalt az anyám, és most már megvan a negyedik is - az az év, amikor megismertelek.

Annyira elfoglal a létezés, hogy fogalmad sincs, milyen mérhetetlenül páratlan vagy.

Nálam lelassul az idő
majd megáll
ha megérkezel
és leülsz tavam partján
lobogva, tisztult lélekkel
kinyújtott kezeddel
vággyal
szerelemmel...

A hibáid is csak olyanok, mint kegyelmi
végzésben a helyesírási hibák.

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.

Minden egyes alkalommal, amikor hiányzik belőlem egy darabka, megkapom tőled.

Úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: - szeretlek.