Nem hazudok már jó ideje magamnak,
bármikor hangosan köszönök a bajnak.
Nem félek tőle, belenézek a szemébe,
mire feleszmélnék, már vége.

Emlékszem még júliusra,
emlékszem minden kimondott szóra.
Nehéz volt minden percünk,
de nem bánom, hogy megtettük,
mert rád találtam, már itt vagy velem.
Bújj hozzám, fogjad a kezem,
életem végén is ott leszek veled,
ölelni foglak, s nézem a szemed.

Hazudtam másoknak, hazudtam eleget.
Hazudtam magamnak is mindent, amit lehet.
Elmondtam százszor, hogy minden frankó és kerek.
Nem voltam más, csak egy szélhámos kis gyerek.
Túlzott egoizmus, önbizalomhiány.
Szeretetre éhes ember, ki azt hitte, hogy zsivány,
de nem voltam az, inkább csak egy bolond.
Hitevesztett, aki minden álmáról lemond.
Aztán jöttél te, halálos tavasz.
Minden megváltozott, nem hittem, hogy te is akarsz.
Mert én akartalak téged, ez nem volt kérdés.
Szerelmes lettem, ez volt a legelső lépés.

Araszol a szív, arra szól a szó.
Téged a hangom hív, és tudod, így a jó.
Szívem a tiéd, nem múló látomás.
Lelkem tűzben ég, te vagy a végállomás!

Tudod, hogy te vagy, akire vártam,
Tudom, mi az álmod, a szememmel láttam,
De köt a múltad, a görcsöd, a vágyad,
Egy illúziókép, egy hazugság a várad.

Ott voltál mellettem, mikor más nem.
Hányszor mondtad nekem, hogy soha ne adjam fel!
És itt vagyok, tudom, amit kell tudnom.
Kézen fogva megyek tovább veled az úton.

Szeretnék boldog ember lenni. Amit szeretnék, csak azt tenni,
Csakis veled, csakis veled, mert te szeretsz, és ennyi.

Legyen tél, legyen nyár ma,
Idegesítő, végtelen dráma,
Akkor is itt leszek, te drága,
Hogy csókokat adjak a szádra!