Nem kell nékem szegfű, rózsa,
kicsi kút a hold az égen,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel,
nekem csak a két karod kell,
mikor megölelget éjjel!

Jó itt. Nincs más,
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Ne engedd, hogy a szemem
elfelejtsen Téged,
vegye körül lelkemet
halk bizalmas fényed.

Veled nevetek, vagy te nevetsz velem?
Néha nem tudom, melyik a saját felem.
A pálinka helyett már szavaid kortyolom,
Eddig lakásom volt, mára lett otthonom.

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.

Oly sok kedveset kaptam tőled: majdnem mindent.
Oly keveset adhattam neked: majdnem mindenem.

Megláttalak, s újra tudtam,
csoda vagy minden rezdülésben,
amely felizzik, ha szívemre talál.

Szeretve, szerettetve:
így vagy életem kedve.

Jóban csalódva, űzve rosszban,
szeretlek mindeneknél jobban.

Hirdesse minden, mennyire szeretlek;
föld, ég, virág, amire lépsz: a fű!
Egy pillanatra sem szabad feledned,
mert ez az érzés örökéletű.

Ó, bevallom neked, édes,
mire vágyom: azt kívánom,
hogy bundába burkolózva
üljünk tarka, könnyű szánon,

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Kezemhez érsz. És ha a földtekén
A vad végzet közénk áll, itt dobol
- Duplán dobogva szivemben - szived -
És álmom-tettem, mint fürtre a bor,
Rád vall. S ha forrón kérem az Eget
Magamért, neved is Fülébe forr,
S könnyemben Szeme látja könnyedet.