Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni, őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!

Amit mondanék, mind hazugság,
Még soha nem kerestem erre szót,
Tudod, az elveszettek nem tudják,
Hogyan is kell kimondani a jót.

Majd lesz talán, igazán, még egy fényes könnyű élet.
Úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor reméltem.
Lesz őszre tél, szenvedély, és a rosszat elfelejtjük,
és tavasz, nyár megtalál, minden reggel újra kezdjük.

Itt van, aki csak néz, és van, aki beszél,
és van, aki segít, hogyha kimerültél,
Mert mindenki erős és életrevaló,
de van, aki csak árva, és sose volt jó!
Ami fontos, az, hogy úgy legyen,
az, hogy mindenki másmilyen,
a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép!

Amit megtanultam, mind hazugság,
Aki vigyázott rám, már nincs velem,
És azt kívánom, bárcsak tudnád,
Hogy mit is érezhet a védtelen!

Ahogy múlik az ég, ahogy fölkel a nap,
A gyűlölet végre a múltra marad,
És a fák, a vizek, és a tétova szél,
S a néma hegyoldal is újra beszél.