Ha vonalazott papírt tesznek eléd - másra írj.

Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.

Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.

A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt.

Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak.

Mindig a legrövidebb mű a legjobb is.

A mese, mítosz megszabadít attól, hogy a valóságot tévesen azzal azonosítsuk, amik látszólag vagyunk.

A puszta szó, legyen akár a legügyesebb értelmezés, meghagyja vagy elmélyíti az intellektuális gondolkodás és a test tudása közti szakadékot.

Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet. Soha nem számítottam arra, hogy írásaim nagy visszhangra lelnek. Kortársi világom kompenzációját képviselik mind, és ki kellett mondanom, amit senki sem akar hallani. Ezért éreztem magamat, helyzetemet, kivált eleinte, olyan reménytelennek. Tudtam, hogy az emberek elutasítóan reagálnak majd, mert nehéz dolog a tudatos világ kompenzációját elfogadni. Ma kijelenthetem: valóságos csoda a sikerem, több, mint amire valaha is számítottam. De a fő dolognak mindig azt tartottam, hogy kimondtam, amit ki kellett mondanom. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Ez persze lehetett volna több és jobb is, de nem az én képességem szerint.

Mondjam? Vagy hallgassak? A szomorú az, hogy így sincs mód a megismerésre. A megértetésre. A megértésre. Hiába minden, átalakulnak a gondolataink. Én ugyan ki akarom fejezni magam, szavakat közlök, megérted... de máris mást jelentenek. Neked is, másoknak is. Holnap már nekem is...

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.

Elakadt sorok. Társtalan rimek.

Megsimogatom őket halkan: írjak?

És kicsit fájón sóhajtom: minek?

Rendre gyártja, ki vershez ért, egyik sorát a másikért.

Karriert szántál nekem, ívelőt. Hírt. Pénzt. Sikert. Csillogó életet. Híres verseket és regényeket.