Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.

Hol van a szavak színe, selyme, tüze, zenéje, amely utolérhetné e hangulat némaságát?

Az éjszakai égbolt volt az első verseskötet, a csillagképek az első versek.

Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.

Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást.

A szó nem fejezi ki jól az érzéseket. A megindultság mindig új, a szó mindig régi, ezért nem lehet kifejezni az indulatokat.

Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani.

Szókat kell csinálnunk. Újságok által ugyan igen megbántják a fület, de a fül hozzászokik az új szókhoz, s nyertünk általa.

A beszéddel, de még inkább az írással az ember túl tudta emelni magát a halálon. A szájhagyományokban és a könyvekben fennmarad az egyén lényegi része, mert különféle időkben és helyeken tud hatni mások gondolkodására és tetteire; egy papírra rótt fekete jelsor könnyekre indíthat valakit, amikor már rég porrá omlott a csontja is annak, aki leírta.

Egyszer kimentettem egy kolibrit egy macska szájából. A tenyeremben tartottam az apró madarat, egyik kezemmel befedve a másikat. Nem éreztem a madár súlyát, és nem is tudtam volna, hogy ott van, ha nem éreztem volna a szívdobogását. Így van ez egy jó történettel vagy verssel is. A szívverést kell érezni, nem az olvasmány súlyát.

Nem hiszem, hogy az íróknak minden témában véleményt kell nyilvánítaniuk. Az író ember, aki történeteket beszél el. Természetesen van véleményem az abortuszról, vagy a nukleáris fegyverkezésről. De miért nyilatkozzam erről többet, mint bárki más? Margaret Mitchell az ideálom. Nézzék meg az életrajzát. Atlantában született, és ugyanott halt meg. Ez minden. De az Elfújta a szélben sűrűn teleírt oldalak követik egymást. Ezt akarom én is. Pokol az írónak, ha mindenki ismeri, ám senki sem olvassa.

A szó az emberiség leghatásosabb kábítószere.

Elismerem én is, hogy a költő születik. Igen, mint a hadvezér, a politikus, a zenész, szóval minden, ki egyre vagy másra hivatva van. Kire géniusza nem mosolyog, az semmi stúdium után sem viheti előbbre ügyét.

Mi az élet költészet nélkül: csontváz, melynek bíbor ajkai, igéző keble lerohadtak, melynek csontüregében a kajánság kígyója lappang.