Az irodalmat én egy nagy betegségnek tartom. Nagy kín és szenvedés úgy élni, hogy a hasonlatok, látomások egészen behálózzák az életemet. Mint polipok, tapadnak rám a metaforák és a szavak.
Igaza van Kosztolányinak, mindig úgy kell írni, mintha akasztás előtt állnánk, és a kötélhurok már ott fenyegetne a fejünk fölött. A halál árnyékában végrendelkező, akinek csak másodpercek vannak adva, nyilván pár szóba fogja belesűríteni utolsó kívánságait. Ilyen halál előtti sikoltás a költészet is.
A szó összeköti a látható nyomot a láthatatlan dologgal, a hiányzó dologgal, a vágyott vagy félt dologgal, akár egy szakadék fölé függesztett, törékeny szükséghíd.
Mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
Ki a költő? Akit a magyar irodalmi kánon elismer, akiről ódákat zengenek az irodalmi lapok? Ez esetben nyilvánvalóan nem vagyok költő. Szerintem a szó definíciója ez: ember, aki verseket ír. Ilyen szempontból költő vagyok.
A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.
