A költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell.

Szeretek magyarul írni, mert így jobban átérzem az írás lehetetlenségét.

Nem hiszek a kötelező olvasmányok listáiban. Nem hinném, hogy az embereknek elő kell írni, hogy mit olvassanak. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy az olvasás kötelességgé válik, ami oda vezetne, hogy az olvasók meggyűlölnék a szegény írókat. Szerintem jobb, ha mindenki szabadon olvashat, és megtalálhatja a saját kincseit. Mindenki lelje fel azokat a könyveket, amik gazdagítják a belső világát, lelkesítik és ábrándozásra késztetik. Akár olyan is lehet, amit én személy szerint ki nem állhatok. Nekem az ellen sincs kifogásom.

Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen.

A világ, bocsánat, szar, de ugyanakkor színes is, és mindkét tulajdonságából remek regényeket szőhetünk.

Az írás annyit tesz, mint magunkat olvasni.

Nem a szenvedély írja a verseket. Minél személyesebbek, annál gyengébbek. Minél kevésbé érzünk valamit, annál erősebb a képességünk, hogy úgy fejezzük ki azt, ahogyan valójában van, de rendelkeznünk kell az érzékeltetés adottságával.

Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről.

Tudni, kinek írunk, a tudást jelenti, hogyan írjunk.

Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog. Ma például egy őszi délutánon férfiként és nőként, szeretőként és szeretettként lovagoltam egy erdőn keresztül, sárga levelek alatt; és én voltam a lovakban, a levelekben, a szélben, a szereplőim szavaiban, még a vörös napban is, ami szerelemtől ittas szemeiket lehunyni kényszerítette.

Múzsám, te szőke bombanő, te,
Puszild meg, ó, a homlokom!
Így kérik mind a Múzsa nénit
a költők, mert ő súgja nékik
Az összes rímet, ötletet,
Mit aztán versbe költenek.

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak... mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet... Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz.

Az én lelkemben nincsen dal egy darab se, a líra számomra csak egy húros hangszer, így munkakedvem serkentésére rangadót rendeztem a költészet hat legnépszerűbb alapgondolata között: 1. szép vagy és szeretlek, 2. nem szeretsz, 3. nem szeretlek, 4. halhatatlan vagyok, 5. carpe diem, 6. évszakváltás - türelmesen húztam a strigulákat minden vers után.

A szó, ha olykor fájdalommal szállhat, nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat.