A versek a prózában írott könyvben arra valók, amire a szalonna a kolbászban, tudniillik, hogy elszórt darabkáik zsírosabb fényt, szelídebb, kellemesebb ízt adjanak az egész keveréknek.

Régebben mindent elolvastak az emberek. Manapság azonban, ha azt szeretnénk, hogy elolvassák, amit írunk, ki kell találnunk a formát.

Vannak feladványok, amiknek nincs jó megoldása. Vannak történetek, amiket nem lehet úgy befejezni, hogy mindenkinek tetsszenek.

Az írók kiszélesítik a világunkat: bevonnak, provokálnak, inspirálnak és végső soron összekapcsolnak bennünket.

Honnan lehetünk biztosak abban, hogy azok a gondolatok, melyek létrejönnek az elmédben, miközben ezeket a sorokat olvasod, ugyanazok a gondolatok, melyek bennem születtek meg írás közben? Különbözőek vagyunk, te meg én, és tudataink annyira távol állnak egymástól, mint az univerzum két végpontján lebegő csillagok. És mégis, bármi is veszett el a gondolataimból a civilizáció labirintusában, míg a fordítás hosszú útja alatt a te elmédig eljutottak, hiszem, hogy megértesz engem, és te is így gondolod. Elméink képesek találkozni, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is. Nem tűnik-e ettől az univerzum egy kicsit kedvesebbnek, fényesebbnek és otthonosabbnak, valamicskét emberibbnek? Az ilyen csodákért élünk.

A gondolkodás meg az írás egy és ugyanaz a tevékenység.

Eltűnődtetek már azon, miért szól annyi történet az ember teremtéséről? Azért, mert minden igaz történetet sokféleképpen el lehet mesélni.

Azt gondolják, hogy egy író csak lógatja a lábát, holott pontosan akkor dolgozik a legkeményebben, amikor nem csinál semmit. A regényírás olyan, mint egy nyári tábor kezdete. Az író jobbára magányos és csendes napjai hirtelen lármával telnek meg, ahogy egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül betoppan megannyi szereplő, és felforgatja az életét. Egy reggel hatalmas busz érkezik, és zajongva leözönlenek róla, izgatottan, hogy ők kapták meg a szerepet. Az írónak pedig együtt kell élnie ezzel, foglalkoznia kell velük, ételt, szállást kell adnia nekik. Az ő felelőssége mindez. Mert ő az író.

Hogy miért írok? Azért, mert a könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel. A könyvek szellemünk sérthetetlen falának, emlékezetünk bevehetetlen erődjének a tanúi.

Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki.

Sokkal nehezebb elmesélni egy történetet, ha kevesebb szóval tehetjük.

Amint az íróknak szabad politizálniuk, egyszersmind már nem érdemes.

A világirodalmat éppen az egymásnak adott ötletek és témák tartják össze.

Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.

Szeretem az idézeteket. (Gondolom, sokan vagyunk így.) Ennek az lehet az oka, hogy önmagamba vetett bizalmam sokkal ingadozóbb, mint azt a kívülállók föltételezik, s mindig boldogsággal tölt el, ha valaki, akit nagyra becsülök, megfogalmazza, amit gondolok vagy érzek.