Az olvasók történetei néha szívbemarkolóbbak, mint amilyenekkel az irodalom traktálja őket.

A regényíró letaszítja istent a trónusáról, s ő ül a helyébe, másként nem tudna embert teremteni, azt felnevelni, földbe döngölni vagy magasba emelni, végső esetben megölni. Ezek isteni monopóliumok.

Az üres, tiszta papír a remekmű lehetőségét is ígéri. Szerencse dolga.

Ami engem költővé tett, és nem regényíróvá, az magának a nyelvnek a zenéje. Mert a költők és prózaírók között ez a különbség: az előző a nyelv kedvéért ír, az utóbbi viszont a világ megváltásáért.

A mesék nem csak arra szolgálnak, hogy szívünkben ne bontsa ki fekete bársonyvirágát a gonoszság, nem csak arra, hogy tudjunk miről beszélgetni a kopasz fejű teliholddal, ha éjszaka megpihenünk a szegletes útjelző kövön, nem csak arra, hogy sírhatnékunkat tápláljuk, mikor ránk támad tulajdon árvaságunk, de arra is, hogy a belénk ragadt rossz anyagot kihajtsa a lelkünkből és testünkből is.

Az irodalom szó jelentése: az írók által létrehozott betűhalmaz.

A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Ha igazi, nagy bánatom van:
Köny fakad, nem dal a szívembül.

A vers olyan, mint a lábbeli: mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja.

Nincs kicsiknek meg nagyoknak szóló vers; csak vers van és nem vers.

Miért keressek csodákat a papíron, amikor saját magam éltem át őket a való életben?

Semmi sem olyan jellemző egy költőre, mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat, és megmondom, ki vagy, mondja a kritikus a költőnek.

Akkor kéne elkezdeni írni, mikor meghalt az ember. Ez az élet élettel teljen el, azután meséljek...

A versben a rím titkos jelentése véleményem szerint sokat elárul magáról a nyelv működéséről és a tudatalattinkról. Az anyanyelv tétje számomra a vers. A próza a mesélés, a nyelv teste, vagy vérkeringése, míg a vers a nyelv lelke és idegrendszere.

A zene és a költészet egytestvérek.

A novellában a látvány szó szerinti és fizikai.