Létezniük kell olyan történeteknek, amiket még senki nem mesélt el.

Kitalálni egy történetet közel sem olyan nehéz, mint a való élet.

A novellaírás olyan, mint egy nagyon hosszú beszélgetés önmagammal, ahol felszínre tudnak kerülni dolgok.

A regényírás az idő legnagyobb részében magányos dolog, már amennyire magányos lehet az ember úgy, hogy néha tucatnyi elképzelt vagy egykor élt és most újra életre keltett személy keresi a hangját a fejében.

Amikor a hatalom az arrogancia felé visz, a költészet emlékezteti az embert a korlátaira. Amikor a hatalom leszűkíti az ember érdeklődési körét, a költészet idézi fel számára a létezés gazdagságát és sokszínűségét. Amikor a hatalom megront, a költészet megtisztít.

A szerelemről a költők hivatottak énekelni, akik mintegy a messzi csillagokról nézik a múló élet tragédiáját, az őrült lázat, amely egymáshoz hajlít bennünket az élet vastörvényei szerint. Mi, többi emberek, inkább hallgassunk a szerelemről, elégedjünk meg szerényen annyi zajjal. amennyit a szívünk dobogása okoz.

A mesét az ember az álomhoz hasonlóan elsősorban nem az eszével érti meg, hanem inkább a szívével érzi, ezért alkalmas arra, hogy kifejezzen olyan érzelmeket, ösztönzéseket vagy lelki feszültségeket, amelyek a tudat számára nem világosak, sőt bizonyos gátlások miatt az értelem szintjén esetleg nem is tudatosíthatók.

Ha valaki íróvá lesz, szerintem szent kötelezettséget vállal, hogy maximális sebességgel állítja elő a szépséget, a felvilágosultságot meg a vigaszt.

Oly szerény emberek vagyunk mi mind, akik könyvet írunk, nyomtatunk, kiadunk vagy árusítunk - álmodni sem merünk arról, hogy a szellem csöndes, békés alkotásai annyi embert érdekeljenek egyszerre, mint egy izgató futballmeccs.

Amikor író szerettem volna lenni, akkor úgy gondoltam, az író olyan dolgokat ír, amit mindenki szeret. Amikor nem szerettem volna író lenni, az abból a felismerésből fakadt, hogy nem lehet olyasmit írni, amit mindenki szeret; különösen nem azt, amit én szeretek.

Az íráshoz nem kell követni a műfaji mintákat; csak vissza kell térni ahhoz az állapothoz, amikor a tér és az idő még alakítható; az átalakulás utáni időszakot pedig megfelelő hitelességgel kell megírni, a szabályokkal nem törődve. Mert végső soron minden történet álom.

A költészet olyan, mint a szenvedély - nem kell szépnek lennie; az a jó, ha letaglózó és nyers.

A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.

Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag.

Az ember olyan, mint egy zongora. Érik a hatások, ütik a billentyűket, és ebből jönnek elő a különféle harmonikus vagy kevésbé harmonikus hangzások. Aki író, az eleve arra van hangolva. Én ha írok, kemény munkával át kell hangolnom magam.